Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 4.

David

Nincs is gyönyörűbb természeti jelenség a márciusi hónál. Az embernek elég csak egy pillantást vetnie az iskola udvarára, (ami nem olyan nehéz dolog, ha az ágya közvetlenül az ablak alatt nyugszik) és máris kiégeti a szemét a vakító fehérség, amire a franc se vágyik már ilyenkor. Az ég pedig szürke, napok óta változatlanul egysíkú, unalmas, akárcsak az iskola.

De sebaj, legalább tökéletesen passzol a lelkiállapotomhoz és a lelkesedésemhez a születésnapom iránt.

Anyukám nagyon szerette ezt a napot. Számára mindig ekkor vette kezdetét a tavasz. Folyton azt mondogatta, alig várja már, hogy beköszöntsön a jó idő, és végre véget érjen ez a borzalmasan hosszú, komor, sötét évszak. Azt hiszem, tőle örököltem az ellenszenvemet a tél iránt. Az is lehet, hogy egyszerűen csak belém kódolta a sok év alatt. Mindenesetre mindig olyan lelkesen magyarázott nekem arról, mennyire gyönyörű dolog a tavasz, hogy az véglegesen belém égett, és ha akarnék, sem tudnék elfeledkezni róla, hiszen ezt a szenvedélyét közvetlenül összekapcsolta velem.

Azt mondta, a tavaszt látja, ha a szemembe néz.

Sosem említette, mégis mindig úgy véltem, ez lehetett az első, ami megtetszett neki apukámban. Az az élénkzölden csillogó szempár, amelyet sikeresen megörököltem tőle.

Anyukám nagyon csinos nő volt. Az a természetes szépség, akire akaratlanul is rámosolyogtak az emberek az utcán kedves arca és végtelenül pozitív kisugárzása miatt. Úgy tudom, apukám koránt sem tartozott az első kérői közé, mégis ő volt az egyetlen, akibe ő is beleszeretett. Sok közös volt bennük, mindketten menekültek a szüleik elől, új életet szerettek volna kezdeni távol a gyermekkoruk sötét emlékeitől. Ez a fajta kitörési vágy az első pillanattól kezdve hihetetlenül szorosra fűzte a kapcsolatukat. Anyukám alig töltötte be a húszat, mikor összeházasodtak, és nem volt még huszonegy akkor sem, mikor én megszülettem.

A rokonság sosem nézte jó szemmel a kapcsolatukat, ezért sem valamelyik nagyszülőmhöz kerültem a haláluk után. Hiába hagyták el a szüleim idő előtt a családi fészket egy jobb élet reményében, mégis megpróbálták újra felvenni a kapcsolatot velük az esküvő előtt. Nem sikerült. Azt hiszem, akármiért is szöktek el otthonról, ők sosem tudták azt megbocsátani nekik. Nem voltak hajlandóak eltolni a képüket az alkalomra, én pedig nagyszülők nélkül nőttem fel. Talán egyszer-kétszer találkoztam velük az életem során, de őszintén, egyiknek sem tudom feleleveníteni az arcát magam előtt.

A nagybátyám az egyetlen, akire a továbbiakban is számíthattak. Bár őt is elhagyta anyukám, nem sértődött meg rá; megértette és tiszteletben tartotta a döntését, és mikor régen látott húga meghívót küldött neki az esküvőjére, boldogan vállalkozott a tanú szerepére, nagylelkűen elfeledve mindazt a kellemetlenséget, amelyet korábban okozott neki.

Ahogy így belegondolok, várható volt, hogy a mi kis békés családi légkörünk is szertefoszlik majd. Túl sok feszültség érte kívülről. Nem mintha, mondjuk, ez enyhítene az események hatásán, vagy súlyosságán. Krimiszerű, klisés, drámai történések ide vagy oda, én véglegesen egy élő ronccsá váltam, ezen pedig nemigen tud változtatni senki és semmi.

Míg kisebb voltam, nagyon szerettem azt hallgatni, ahogy anyukám a tavaszról beszélt. Szerettem, hogy ilyen érzéseket váltottam ki belőle. Szerettem, hogy úgy odavolt értem. Azonban minél idősebb lettem, annál kevesebbet gondoltam erre. Kevesebbet gondoltam rá is. Önző lettem, lázongtam, egyszerűen irritált, hogy tud ő még mindig ilyen lelkesen magyarázni ilyen felesleges dolgokról. Úgy éreztem, érettebb vagyok nála, már nagy vagyok ahhoz, hogy ezeket az ostobaságokat hallgassam.