Repedések

Negyedik rész - Halestorm - 15.

David

Vészesen közeledik a tanév vége.

Ha máshonnan nem, onnan tökéletesen levonható a következtetés, hogy mennyire eseménygazdaggá vált hirtelen minden. Hiába, már a diákok is, a tanárok is érzik az idő szorongatását, éppen ezért próbálják a hátralévő, nagyjából három hétbe belesűríteni az összes dolgot, amelyet még ebben az évben terveztek elintézni. Hirtelen a jegyek körül forog a világ, a koncertre való készülés másokat is a zeneterembe csal, néhány oktató pedig annyira nem tud már mit kezdeni magával, hogy filmeket nézet az osztályával – amivel alapból az égvilágon semmi problémám nem lenne, mert jelentősen megkönnyítik számomra az alvást, ám mégis van, mivel sajnos ez az opció nálam szóba sem jöhet így, hogy ennyire szarul állok minden tárgyamból.

Az osztályfőnökünk ötlete volt. Egyik nap tök random megjelent a szobánkban, és arról kezdett magyarázni, sikerült beszélnie a tanáraim nagyrészével, és közösen találtak egy megoldást a problémámra – az egyikre a sok közül.

Esszék.

Ipari mennyiségben.

Van egy rohadt hosszú listám a megírandó házidolgozatok címeivel, amelyeket az elkövetkezendő egy-másfél héten belül kell elkészítenem és eljuttatnom az illetékes tanárokhoz. Töriből, franciából, fizikából, bioszból, kémiából... még irodalomból is. Nem tudom, Westholme miért ment bele a dologba, talán bűntudata van amiatt, amit velem tett, – bár ezt erősen kétlem – de az is lehet, egyszerűen csak félti az állását. Ha én nem is intézkedtem ellene, az osztály látta, amit látott, a minősítők szintén: túl sok a tanú ahhoz, hogy csak úgy szőnyeg alá lehessen söpörni az ügyet.

Mindegy. Bármi legyen is az oka, örülök neki. Így legalább van egy hajszálnyi esélyem a nem megbukásra.

Viszont ennyi esszét megírni nem könnyű meló. Próbáltam beosztani az időmet, kihasználni minden lehetséges szabadságomat az írásra, de őszintén, egyelőre elég pocsékul állok. Sosem volt erősségem a szervezés, és az időérzékem sincs igazán a topon, ráadásul mindig közbejön valami, ami miatt hanyagolnom kell a drága kis fogalmazásaimat. Ja, és akkor azt még nem is említettem, mennyire lehetetlenül szar író vagyok. Bármit is dobok össze, azt szinte fáj visszaolvasni, ha egy pillanatra is elkalandozom, a helyesírásom kap az alkalmon, és kiugrik az ablakon, én pedig nem ugorhatok utána, mert nem. Azt hiszem, komoly problémáim vannak, olyanok, amelyekről eddig nem is tudtam. És ezekre még gyógyszereim sincsenek. Eddig egészen biztosan nem voltam diszlexiás, de szerintem a depresszió valahogy azt is világra hozta bennem.

Teljesen használhatatlan vagyok.

És túl sérült a filmezéshez.

Azon a napon, amelyen az ofőnk közölte velem a nagyszerű hírét, a történelemtanárunk is felkeresett, és olyan kérésekkel állt elő, amelyek egy kicsit sem emlékeztettek arra, hiába próbálkozom én, van, amit sosem tehetek nem megtörténtté. A múltam akkor is a múltam marad, ha éppen nem akarok belehalni a tudatába, és akkor sem vagyok sokkal beszámíthatóbb, ha éppen nem egy iskolai vécében zokogok, mint egy tiniknek szóló drámasorozat gyatrán színészkedő szereplője.

Azt mondta, a tananyag jobb szemléltetése érdekében szeretne megnézetni egy filmet az osztállyal, egy elég durva történelmi filmet, ezért az elkövetkezendő három órán át kéne mennem a párhuzamos csoporthoz, mert „nem akar semmiféle poszttraumás stresszt előidézni" azokkal a jelenetekkel, amelyek szerepelnek benne. Ezt szó szerint így fogalmazta meg, nem csoda hát, hogy kicsit sem voltam lenyűgözve a mondandójától. Nyilván én sem szeretnék semmi ilyesmit átélni, sőt, mindig igyekszem elkerülni az olyan helyzeteket, amelyek esetleg feleleveníthetnék bennem néhány borzalmas esemény képeit, akkor is, ha lépten-nyomon még így is beléjük botlom. Ostobaság lett volna ellenkezni, én viszont mégis megtettem, mert rohadtul bántott a tudat, a kiközösítés és elkülönítés érzése valami olyan miatt, amiről, azt hiszem, tényleg nem én tehetek. Az öngyilkossági kísérlet, a vagdosás – ezek történhettek volna másképpen is, ha van egy kis józan eszem, de ami miatt mindeddig eljutottam, legerősebb reményeim szerint nem az én döntéseimen alapszik. Márpedig a szüleim halála körüli emlékek azok, amelyek miatt a tanár félt engem.