Repedések

Ötödik részlet - Without Shelter - 7.

David

A tanév minden további nehézség nélkül zárult. Bár sem Denny, sem Red, sem én nem tudtuk igazán kipihenni magukat az évzáróra, egyikünk sem késett el róla, mindvégig sikerült ébren maradnunk, és a tanárok sem jegyezték meg olyan gyakran, mennyire bunkó, hogy folyamatosan ásítozunk, mint tehették volna. Denny ugyan kicsit mérges volt ránk a reggeli készülődés közben, amiért egész hajnalban zenét kellett hallgatnia azért, hogy ne minket hallgasson, haragját mégsem tartotta meg túl sokáig – úgy döntött, megbocsát nekünk, amint tudatosult benne, az évzáró ünnepséget követően többhónapos szabadság vár majd rá. Hetekig nem kell majd kettőnkkel összezárva töltenie az estéit, engem pedig nem is fog látni egészen szeptemberig.

Legalábbis akkor még így gondolta.

Nem maradtam ott sokáig. Összeszedtem a holmimat, beszélgettünk még egy kicsit Reddel, elköszöntem tőle és a banda tagjaitól, aztán indultam is a buszmegálló felé. Talán be tudtam volna még szervezni magam mellé egy-két embert, akikkel egy irányban lakunk, igazából nem volt túl sok kedvem másokkal együtt utazni. Nem éreztem borzalmasan magam, de különösebben jól sem, és nem igazán vágytam semmiféle szociális programra. Ha mégis olyan kedvemben lettem volna, csatlakoztam volna a banda búcsú-próbájához. Connor ragaszkodott hozzá, hogy így zárjuk az évet, én viszont nem szívesen töltöttem volna több időt négy fal között Giliammel, mint amennyit az illem megkívánt, amit szerencsére Connor is megértett. Békében váltunk el egymástól, gyors kézfogásunk közben megbeszélve, mindenképpen felhívom a fiút, ha szeretnék egy pofont tőle. Azt kérte, vigyázzak magamra, én pedig megígértem neki, hogy így teszek majd.

A többiektől nem vettem ilyen érzelgős búcsút. Ingrid szorosan magához ölelt, Martin csak félszegen rám mosolygott, Shona dobott felém egy „Szia, David!"-et – mindenki a tőle megszokott módon köszönt el tőlem, kivéve Giliamet, akivel olyan formálisan tettük ezt meg, mintha soha nem is ismertük volna egymást.

Fájt, nem is kicsit, de próbáltam nem továbbgondolni a dolgot.

Redtől váltam el a legnehezebben, talán azért, mert fogalmam sem volt, mit jelentett az, hogy elköszöntünk egymástól. Búcsút egy teljes nyárra? Hónapokra elfelejtünk mindent, ami egész évben történt, aztán szeptemberben úgy folytatódik majd az egész, mintha abba sem maradt volna? Úgy teszünk, mintha a hajnali események nem fűzték volna olyan szorossá a barátságunkat, amennyire csak lehetséges?

Alig szóltunk egymáshoz. Valamelyikünknek mondania kellett volna valamit, de egyikünk sem volt képes rá. És ezért csalódtunk. Mindketten.

Nem tagadhatjuk, egymás életének szerves részévé váltunk az elmúlt iskolaévben. Nem szabadott volna csak úgy elengedni ezt. Én azért mélyen belül reméltem, Red megállít majd az ajtóban, miközben éppen kifelé tartok a bőröndömmel, hogy mondjon valami olyasmit: „Jövő kedden futni megyünk Dennyvel ide és ide, te is jöhetnél!", mire én azt felelném: „Kösz, de nem lenne sok értelme... tudod, hogy úgysem futnék.", aztán végül mégis elmennék, hogy mérjem nekik az időt, vagy ilyesmi. De nem tett ilyet.

Talán ő is efféle gesztusra várt a részemről.

A „haza" vezető úton végig azon rágódtam, vajon tényleg ennyit ért-e akkor végül a barátságunk. Összetartunk, amíg együtt vagyunk a szarban, de amint az egyikünk kikerül a másik látóteréből, megfeledkezünk egymásról? Nem lett volna túlzottan meglepő a részemről, ha ezt bebeszélve magamnak újra önsajnálatba süllyedek, ám bármennyire is hívogatott ez az otthonos érzés, nem tudtam engedni a kísértésnek. Egyszerűen nem hittem, hogy erről lett volna szó. Akkor jöttem rá, hogy tényleg bízom Redben, úgy, olyan megrögzötten, ahogy a kezdetektől fogva kellett volna.