Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 2.

David

Az átok létezik. Létezik, és ismét lesújtott együnkre – kivételesen nem rám. Talán előzőleg sem annak estem áldozatául. Mivel az életem alapból egy átok, könnyen meglehet, a kettő kiüti egymást.

Connor egészen váratlanul vált újabb elszenvedőjévé ennek a rejtélyes balszerencse-ködnek, ami a bandánkon ül. Csak egy kisebb osztálybéli verekedésről volt szó, nem lepett meg senkit, és senki nem számított különösebb drámai végkifejletre. Aztán Dennynek sikerült valahogy kicsavarnia Connor egyik ujját, így az most vöröseslila, duzzadt és teljesen használhatatlan. Lőttek a fellépésünknek. Hacsak Martin a basszusgitár mellé nem akaszt még a nyakába egy másikat is. Szegény tiszta stresszben van azóta, azt várja, mikor csap majd le rá is az átok, míg Connor tökélyre fejlesztett gyilkos nézésével szemlélget mindenkit már napok óta. Annyira haragszik Dennyre, hogy dühét képtelen csak rajta levezetni, és mivel sokkal visszafogottabb és békésebb, mint a testvére, Redet szapulja állandóan. Ezt már én sem hagyhatom szó nélkül, úgyhogy a feszültség még nagyobb mind az osztály, mind a banda tagjai között; csúnya pillantásokat vetünk egymásra, csúnyán beszélünk és csúnyán viselkedünk. Éljenek az érett tizenhatévesek.

Red persze rettentően haragszik Dennyre, és nem csak azért, mert neki hála Connor már napok óta szemét módon viselkedik vele, hanem azért is, mert ezzel sikerült elérnie, hogy az egész bandánk megint szívjon. Nem titkolja, tulajdonképpen az egyetlen ember, akinek a sorsát a szívén viseli közülünk, én vagyok, de ragaszkodik hozzá, hogy Denny mindannyiunkat kiengeszteljen valahogy. Mondjuk, így belegondolva, én nem nagyon bánom, hogy a bénán szervezett fellépés elmarad, egyedül a többieket sajnálom, akiknek megint elszállt a lehetősége, és kicsit újra mardos a lelkiismeret a szokásos önhibáztatás miatt. Azért megnyugtató, hogy most nem miattam nem valósulhat meg a dolog, és szégyellem bár, de picit örülök is, hogy Connor olyan butaságot csinált, amivel másoknak is bajt okozott, mert ettől egy leheletnyivel kevésbé érzem magam rosszul.

A tanároknak persze cseppet sem tetszett, mikor a fiú visszamondta az előadásunkat. Elég komoly szidást kapott tőlük; a végén a Reddel szembeni folyamatos szemét megnyilvánulásai ellenére is megsajnáltam őt.

Az igazat megvallva, Connor elég furcsa az utóbbi egy hétben. Kicsit olyan, mint én, és ez megrémít. Mikor rákérdeztem, azt mondta, azért van, mert nem tud gitározni, emiatt pedig elvonási tünetei vannak, és nem tagadom, lehet benne valami, de erősebbnek tartom őt annál, minthogy egy ilyen „apróság" miatt így magába zuhanjon. Talán egyedül érzi magát. Giliam csütörtök óta távol van, és csak hétfőn jön majd haza.

Egyik nap felajánlottam neki, ha akarja, átmegyek hozzá „beszélgetni", – avagy órákon át hallgatni a pofázását – de azonnal visszautasított. Mondjuk valószínűleg haragszik rám, amiért Red pártján állok. De igazán nem kérheti tőlem, hogy halálos nyugalommal végignézzem, ahogy szétszívatja azt az embert, akinek olyan nagyon sokat köszönhetek!

Nem én vagyok egyébként az egyetlen, aki megpróbálja visszahozni a Földre Connort. Ingrid újra és újra beveti magát nála, mint valami titkos boldogságügynök, és meglepő módon néha sikerül is felderítenie őt, ám aztán meglátja Dennyt, az indulatok pedig újra felélednek benne. Nem tudom, meddig fog menni ez az idióta, óvodás szintű haragtartás, de ahogy telik az idő, egyre inkább az agyamra megy. Igyekszem nem foglalkozni vele, de képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, ha egyszer az osztályteremben történik a dolog, vagy testnevelés órán, vagy az étkezőben – még úgy is, hogy a legtöbb közösségi térben, meg amúgy általában mindenhol járnak a gondolataim, csak ott nem, ahol épp vagyok.

Sokszor gondolok például a bulin történtekre. Hiába telt már el annyi idő azóta az éjszaka óta, még mindig nehezen tudom csak elhinni, hogy megmutattam valakinek a sebeimet – önként. Ezek igazán intim részei az életemnek, a lehető legrosszabb értelemben, és a legnagyobb félelmeim egyike, hogy egyszer majd mások is tudomást szereznek róluk. Nagyon megvetem magam azért, amiért vagdosni kezdtem a hasamat abban a reményben, hogy attól majd minden jobb lesz. Igen, talán jobb is lett, látszólag, körülbelül tíz perc erejére, utána viszont minden csak sokkal rosszabbá vált. Bár minden alkalom után egyre jobban utáltam magam, mégis függővé váltam, megszállottjává az érzésnek, mikor a testi fájdalom elnyomja a lelki háború zaját. Ezek a rémes tettek a legüresebb pillanataimban is feltöltöttek érzésekkel; az cseppet sem zavart, hogy mindez negatív volt, és visszafordíthatatlan következményekkel járt. Sosem gondoltam bele, hogy ott fognak maradni a hasamon, örök bélyegként, ékes bizonyítékaként annak, mennyire félelmetesen nem vagyok normális. Talán azért nem, mert akkor biztos voltam benne, nem fogom megélni a tizenhetedik születésnapomat, talán azért nem, mert ezekben az elborult, kétségbeesett pillanatokban egyszerűen nem tudtam tiszta fejjel gondolkodni. Mindig csak utólag érkeztek be hozzám a logikus következtetések és figyelmeztetések, miszerint ezzel sürgősen le kell, álljak, ám amint újra valami trauma ért, újra magányosnak, üresnek, reményvesztettnek éreztem magam, a kezembe került a nagybátyámtól lopott borotva, és mire sikerült felfognom, mit teszek már megint, a hasamat már beborította a vér.