Repedések

Negyedik rész - Halestorm - 16.

Prissy

Hihetetlen, milyen gyorsan elröppent ez a tanév. De közben valahogy mégis egy örökkévalóságnak tűnt, és tudom, a maradék, nagyjából két hét is legalább annyinak fog még érződni, ám azért mégis; lassan itt a vége.

Hihetetlen.

Mikor az ember első nap belép az iskolába, ledobálja a holmiját a kollégiumi szobájában, felölti magára a kényelmetlen és előnytelen kinézetű ünneplőruháját, meg van győződve róla, soha nem fog kikerülni ebből az épületből élve. Hiába fordul később a szeptember októberbe, az október novemberbe, az idő lassan telik, a napok hosszúak és fárasztóak, a légkör többnyire nyomott, és még a csapból is kötelezettségek folynak. Nincs hosszútávra tervezés, nincsenek nagy remények, az egyszerű diák csupán túl akar élni, túllenni egy dolgozaton, egy felelésen, egy áttanulandó hétvégén – lassan, vért izzadva, hatalmas fáradozások árán lép át egyik napból a másikba, a szívében azzal az érzéssel, mintha teljesen megállt volna az idő.

Aztán hirtelen arra eszmél, hogy már május vége van, és még annyi elintézni való vár rá, mint csillag az égen.

Olyan furcsa ez az egész. Mintha besűrűsödne az idő, de mégis olyan lassú marad. A közelgő nyár képe pedig teljesen megváltozik a fejekben. Így vagy úgy, de már cseppet sem olyan, mint amilyennek szeptemberben felvázoltuk magunkban.

Annyi minden történhet egy tanév alatt. Annyit változhat az ember. Néha egészen másmilyenné válik, mint valaha gondolta volna. Olyan tetteket vihet véghez, amelyeknek már a gondolatától is hátast dobna koraőszi énje.

Nem tagadom, velem is valami hasonló történt. Ez az év rengeteget faragott rajtam. Rengeteget változtam a környezetem, a kapcsolataim, a negatív és pozitív tapasztalatim hatására. Más ember vagyok, mint szeptemberben. Talán jobb, talán rosszabb, ki tudja. Az viszont biztos, hogy ebben az évben sokkal nagyobb nyomot sikerült hagynom az emberekben, mint bármikor egész életem során, sokkal őszintébben sikerült megnyilvánulnom mások előtt, és ezáltal magam előtt is. És vegyes visszajelzések ide vagy oda, soha nem fogom megbánni, hogy megírtam a Repedéseket.

Igazából az ötlet meglehetősen váratlanul jött. Mentem fel a lépcsőn a kollégiumba, jó szokásomhoz híven éppen nagyban agyalva valamin, ami éppen nyomta a lelkemet, mikor észrevettem egy hatalmas repedést az egyik kő fokán a lépcsőnek. Valószínűleg nagyon régóta ott van már, nekem viszont csak most tűnt fel, amit így utólag kicsit szégyellek is, mert ezáltal valamelyest én is negatív tagja vagyok az allegóriámnak, amelyet a repedés köré építettem. A nagy, koszos, csúnya sebhely a lépcsőn, és annak valószínűsíthető hosszú élettartama arra a következtetésre juttatott, hogy ebben az iskolában nagyon nem arra próbálnak figyelni az emberek, amire valójában fontos lenne figyelniük.

Hányan lépdelnek el a repedés felett nap, mint nap? Több százan. Hányan tesznek azért valamit, hogy ne legyen ott? Egy lélek sem. Bezzeg az egyébként is puccos, új, jól mutató helyiségeket évente újrafestik, a padlót naponta felmossák, és nagyon büszkék magukra, amiért a tantermek alapból jó minőségű táblái is évről-évre egyre modernebbé válnak. Felemelik, ami jó, és elnéznek afelett, ami javításra szorulna. Ez a mentalitás volt a fő ihletője a versem címének és magának a költeménynek is. Nem azokat az embereket kellene egyre jobban és jobban reklámozni, újra és újra kitüntetni, akik egyébként is sok figyelmet kapnak, hanem észre kéne venni azokat, akik felé már egy jó szó is hatalmas gesztus lenne, mert semmi ilyesmit nem kapnak a hétköznapokban. Kicsit olyanok, mint ez a lépcső meg a repedése. Használható a lépcső repedéssel is? Hát persze. Nagy gondot jelent átlépni, kikerülni? Nem, lényegesen egyszerűbb, mint kitisztítani és befoltozni. Pedig mennyivel szebb lenne, ha újra teljes, régi pompájában szolgálhatna a tanulók javára a mindennapokban! Sok erőfeszítésbe kerülne? Különösebben nem. Megérné?