Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 6.

David

– Ti tudtátok, hogy az iskolának van egy raktára a föld alatt?

Giliam és én a fiú szobájában beszélgetünk, mikor Connor ezzel a kérdéssel ront ránk. Kicsit zaklatott hatást kelt, ahogy töredezett mozdulatokkal becsapja maga mögött az ajtót, majd levágja magát az íróasztal előtt álló székre. Arcán meglepett kifejezés ül.

Határozottan megrázom a fejem. Én aztán nem.

Giliam azonban tájékozottabbnak bizonyul nálam. – Igen. Miért?

Connor keserű pillantást vet gitárjára, amely az ágyán fekszik, szinte könyörögve azért, hogy gazdája játsszon rajta. Nem tudom, miért hagyja így elöl, mikor úgysem tudja hasznát venni. Azért a mazochizmusnak is van határa.

– Rendet kell ott raknom, azért – feleli végül szemforgatva. – Nem normális az igazgatóhelyettes, amúgy. Azt akarja, hogy szelektáljam ki a tiszta papírhulladékot, és hordjam fel az aulába, meg, hogy csináljak odalent egy kis helyet az új szemétnek. De basszus, még öltözködni sem tudok rendesen ettől, – lengeti meg sérült ujjas kezét a levegőben. – nem, hogy pakolászni!

– Kedves – állapítja meg Giliam összeráncolt homlokkal.

– Segíthetek, ha gondolod – ajánlom fel óvatosan.

– Én is – Giliam hangja jóval magabiztosabban cseng, mint az enyém. Muszáj lesz edzenem magam egy kicsit. Fizikailag és beszédügyileg is. Ahol most tartok, arra még a 'siralmas' is gyenge kifejezés.

– Nem kell, megoldom – rázza meg a fejét Connor. Önkéntelenül is elmosolyodom, halványan, sejtelmesen. Hiába kamuzik, a tekintete mindent elárul. Örülne a segítségnek, de a büszkesége nem engedi, hogy ezt beismerje.

Giliam bólogatni kezd. – Hát persze – mivel barátja erre nem reagál semmit, hozzáteszi: – Legalább lemehetek majd nézni, ahogy csinálod? Ha már nem segíthetek, legalább hadd röhögjek egy jót!

Nem igazán tudnék mit mondani, így csak csendben figyelem Connort, aki hosszas viaskodás után önmagával, végül így szól: – Oké. Gyertek.

– Ezt komolyan gondolták? – Giliam lelkesedése jelenleg kicsivel sem valóságosabb, mint az én életkedvem. Egy alternatív dimenzióban lazul valahol, és a világért nem térne vissza közénk. Valahogy meg tudom érteni.

Már az ide vezető út sem sejtetett semmi jót. A szűk csigalépcsőt követő sötét, dohos szagú folyosó rémisztően észlelhetően azt sugallta felénk, jobb lenne, ha visszafordulnánk. Az egész pinceszint olyan klisésen horrorfilmes, hogy nem csodálnám, ha kiderülne, a tanárok másodállásban valami Stranger Things utánzatot forgatnak idelent esténként. Talán azért sürgették annyira, hogy Connor kipakolja a raktárt, mert itt akarják felvenni a következő jeleneteket.

Megnézném, ahogy a Demogorgon szétszedi Mrs. Evanst.

– Ennyire egyik tanár sem tűnt dühösnek – állapítja meg Connor elkerekedett tekintettel. Vet egy sötét pillantást sérül ujja felé, majd idegesen rám és Giliamre néz.

– Talán félreértettél valamit...? – találgatok csendesen.

– Nem. Azt mondták, rakjak rendet és hordjam fel a papírt – rázza meg a fejét Connor.

– Na, király. Estig itt leszünk – Giliam szorosabbra húzza magán a bőrdzsekijét. Elég hideg van idelent.

Hihetetlen. Fent nulla-huszonnégyben megy a szauna, itt meg fél perc alatt mirelitté fagyunk. Nem is tudom, mennyi pulóver kellene ahhoz, hogy ne érezzem rosszul magam, pedig egyáltalán nem vagyok fázós típus. Így, egy darabbal egy átlagos vastagságú, fekete póló felett, már előre látom, milyen hosszú, kínkeserves órák állnak előttem. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy attól is megszabadulok, aztán hagyom a hidegnek tenni a dolgát, de nem hinném, hogy újabb tüdőgyulladáson kívül egyebet el tudnék érni vele, ezért elvetem az ötletet.