Repedések

Második rész - Fight The Fury - 13.

David

Az összezörrenésünket következő pár napban nagyon nincs kedvem Giliammel társalogni. Lehet, neki fel sem tűnt, milyen hatással voltak rám a szavai, talán már el is felejtette azt a délutánt, én viszont nehezen felejtek, és még nem sikerült teljesen túltennem magam rajta. Mikor elkalandoznak a gondolataim, az a pillanat jut eszembe, az a tekintet, ahogy Giliam kijelentette, hogy nélküle is fel tudunk lépni. Ugyan nem mondta ki, a szemeivel ezt üzente: „Mit számít mínusz egy tag, nem igaz?". Azok után, hogy előző félévben nem győzte azt hangsúlyozni, mennyire nem csak rólam szól a döntésük, miszerint lemondják a koncertet. Nehéz lenne nem haragudni rá, miután kábé beismerte, hogy hazudott nekem. És nem csak valami apróságról.

Bűntudatom van. Így is az volt, de ez most aztán az ezerszeresére növelte a kellemetlen görcs erejét a gyomromban, a szívem sajgását, és már napok óta képtelen vagyok a banda tagjainak a szemébe nézni. Az, hogy Ingrid azt mondta nekem, senki nem haragszik rám, ami talán még igaz is lehet, sem változtat a tényálláson. Az egész csapat miattam szívott. Tényleg szívtak. Akaratuk ellenére. Annyira...

Mivel Giliam azóta is arra vár, hogy előhozakodjak egy dallal, egyik nap Redhez fordulok, és megkérdezem tőle, melyik a kedvenc száma a Psycho Circusről. Vagy fél óráig agyal, mire kinyögi, hogy legyen mondjuk a Raise Your Glasses, majd – akkora már huszadjára – kijelenti, igen szemét dolog arra kérni, hogy egyetlen számot válasszon az albumról, mikor annyira szereti az összeset. Nem vetek ellent neki, igaza van. Én sem tartom fairnek, de jelenleg még annyira sem vagyok kreatív vagy jófej, mint amennyire (nem) szoktam lenni, így nem érzek különösebb megbánást, csak megkönnyebbülést, amiért Red anélkül elvégezte helyettem a melót, hogy észrevette volna.

Másnap, a csodálatos fotózást követően, ami az itt töltött hónapjaim egyik legkellemetlenebb és megalázóbb pillanatainak rangsorolásakor igencsak jó helyezést ért el, útban az ebédlő felé, odavetem Giliamnek az én saját, egyedi, önálló, senki által nem befolyásolt választásomat, majd elhagyom a folyosót, és a zeneterem felé veszem az irányt. Ma nincs próba, viszont nagyon szeretnék kicsit kikapcsolódni, úgyhogy kajálás helyett inkább dobolok egy kicsit. Mivel Red továbbra is rajtam tartja a szemét, valószínűleg nem lesz túl boldog, mikor rájön, megint csak kihagytam egy étkezést, de mentségemre szóljon, reggel – magamhoz képest – elég sokat zabáltam, és még mindig úgy érzem, tele vagyok, egy falat sem férne belém.

Szokatlan érzés egyedül lenni a teremben, ami mindig a zenénktől hangos. Szokatlan a csend, a magány, a kihaltság idebent. A levegő is olyan hűvös. Nincs, ki belehelje.

Nem járnak ide túl sokan, általában heti két-három alkalommal fordul elő, hogy rajtunk kívül is megfordul valaki idebent, így – fogjuk rá – nyugodt szívvel hagyhatom felállítva a dobfelszerelésem az egyik sarokban. Nem zavar senkit, és senki nem is zargatja – legalábbis nagyon remélem.

Mialatt végignézek rajta, minden Giliam iránt érzett haragom eltörpül a kényszer mellett, hogy azonnal leüljek mögé, és játszatni kezdjek. Olyan gyönyörű... annyira szeretem...

Hirtelen mély szomorúság telepszik rám, mellkasom és torkom pedig kellemetlenül összeszorul. Annyi közös emlék fűz engem és a szüleimet a dobhoz. Milyen nehezen adták az áldásukat az ötletemre, miszerint meg szeretnék tanulni játszani rajta... mennyire fáradtságos munka volt rábeszélni őket, hogy saját felszerelést vegyenek nekem... mennyit veszekedtünk, mire közös álláspontra jutottunk...

Ha tudtam volna, milyen kevés időt tölthetek velük, eszembe sem jutott volna olyan csúnya vitákba bonyolódni. Fel sem vetettem volna az ötletet.