Repedések

Harmadik rész - Within Temptation - 8.

David

A legutóbbi önkénteskedésemnek meglett az eredménye. Egész hétvégén olyan durva izomlázam – igen, ezek szerint vannak még izmaim, amin igencsak meglepődtem – volt, olyan rohadtul fájt mindenem, hogy kisebbfajta csodának bizonyult, ha az ágyamtól a fürdőnkig el tudtam vonszolni magamat. Úgy járkáltam, akár egy mozgássérült, amin Red és Denny igencsak jól szórakoztak. Így váltam két nap erejére érdekesebbé, mint amilyen az egész elmúlt évben voltam.

A tanárok úgy döntöttek, eleget melóztunk így is, nincs szükség további munkálatokra odalent, a raktárban. Connor ugyan kapott még egy komolyabb adagot végtelen szeretetük mondatokba foglalt verziójából, végül neki is megbocsátották szörnyű vétkét, és, úgy hallottam, utolsó szó gyanánt még jobbulást is kívántak neki. Nem is tudom, melyikünk örült a legjobban, mikor mindez kiderült. Azért, ha tippelnem kéne, magamra voksolnék. Még egy ilyen délután, és a testem anélkül mondja fel a szolgálatot, hogy különösebben akarnám. Így meghalni viszont még tőlem is méltóságon aluli lenne.

A hétfő reggel valóságos megváltás a számomra. Nem is maga az időpont, inkább az a kellemesen otthonos érzés, ahogy kikelek az ágyamból, és már feleannyira sem vagyok rokkant, mint voltam. Igaz, lelkileg még mindig egy roncs vagyok, de legalább már nem fájnak a végtagjaim, és újra úgy közlekedhetek, mintha teljesen egészséges lennék.

Vetek egy gyors pillantást a Denny éjjeliszekrénye fölé kifüggesztett órarendre. Irodalommal kezdünk. Lehetne jobb is, de sebaj, legalább hamar túlleszünk rajta. Összekaparom a mai napra szükséges felszerelés hetven százalékát, aztán indulok is, nehogy véletlenül elkéssek a kedvenc órámról.

Meglepetten lépek be az osztálytermünkbe. Csupa idegen embert látok a tanári asztal körül ácsorogni. Biztos vagyok benne, hogy nem idevalósiak. Mind olyan feltűnően egyedi kinézetűek, rájuk még én is emlékeznék. Ahogy egy pillanatra mind felém kapják a tekintetüket, kellemetlen érzés költözik a szívembe. Néhány másodpercre még abban is elbizonytalanodom, egyáltalán jó helyre jöttem-e. Aztán persze kiszúrom a sok random jólöltözött ember között az irodalomtanárunkat, melynek következtében helyreáll a lelki békétlenségem.

Bizonytalanul hátravánszorgok a terem végében álló padomhoz – amelynek felét azonban valaki már előttem elfoglalta. Az egyik idegen fickó rögtön mellettem terem, heves mozdulatokkal gesztikulálva szabadkozik nekem: – Bocsánatot kérek, nem tudtam, hogy ez a te helyed. A tanárod azt mondta, van egy-két szabad padotok hátul. Nagyon zavarna, ha itt ülnék?

Megütközve tekintek fel rá. A pufók, kipirult arcú, ráncos homlokú férfi jó szándékúnak tűnik, mégis az agyamra megy. Persze, hogy zavarna, de ezt úgysem mondhatom meg neki!

– Üljön csak oda nyugodtan – felel helyettem az irodalomtanár. Szívem csücske. Szigorú pillantást vet felém, mire automatikusan így szólok:

– Dehogy. Egyáltalán nem gond – azzal akkora műmosolyt öltök, hogy csoda, hogy nem reped fel a szám két széle. Egyébként, nem igaz, hogy több szabad hely is van itt hátul. Egyetlen egy van, az is mellettem, és ezt a tanár is pontosan tudja. A többi vadidegen fazon persze kapott magának karfás, kipárnázott székeket a másik sarokba, Amey és River mögé. Ennyire luxus lett volna neki is keríteni egyet valahonnan?

Nem, dehogy lett volna.

Közben a szép lassan beszivárgó osztálytársak és a különc figurák elkapott szövegfoszlányaiból sikerül rájönnöm, mi folyik éppen körülöttem. Az irodalom tanárunknak pedagógia minősítése van. Azért rontja itt a levegőt ez a sok idegen, mert őket bízták meg azzal, hogy lecsekkolják, minden rendben van-e a férfival és a módszereivel. Szegények, feleslegesen fáradtak ide tudja a fene, honnan. Úgyis színészkedni fog. Ha tényleg kíváncsiak arra, milyen tanár, dobniuk kellett volna nekem egy sms-t. Szíves örömest leírtam volna nekik a válaszban, mit gondolok róla.