Repedések

Ötödik részlet - Without Shelter - 4.

David

Hát, ez a nap rohadtul nem úgy zárult, mint ahogy eredetileg elterveztem. Enyhén szólva.

Kezdem már ezt nagyon unni.

Tökéletes csend van, a szobában sötétség honol, egyedül az ablakon beszűrődő utcai lámpák fénye töri ezt meg; pont annyit sejtet a plafonból, amennyire szükségem van keserű merengésemhez. A repedések ugyan az árnyékban rejtőznek, nem kell látnom őket, hogy tudjam, még mindig ott vannak. Azok soha nem tűnnek el.

Kész vagyok. Teljesen. Az elmúlt másfél órában sikerült totál meghazudtolnom mindent, amit az utóbbi időben tartottam magamról. Azt hittem, már sosem fogok így kiborulni. Azt hittem, jobban vagyok már ennél. Azt hittem, a pozitív változások a környezetemben is azokat eredményeznek majd.

Aha, persze. Naiv voltam, már megint.

Miután már nem bírtam egy légtérben maradni Prissyvel, csaknem beleszaladtam Redbe a folyosón – az utolsó emberbe, akit akkor látni szerettem volna. Tudtam, elég lesz csupán egy pillantást vetnie rám, hogy rájöjjön, mennyire nem vagyok jól, amit mindenképpen el akartam kerülni.

Nem sikerült. Rögtön faggatózni kezdett, mire menekülőre fogtam, ő viszont nem hagyta annyiban a dolgot, egészen a szobánkig követte futólépéseimet (azért szaladni igazán nem akartam), ahol már a földön összeroskadva talált rám. Durván küszködtem a könnyeimmel, rettentően szédültem, és legszívesebben kizártam volna őt a folyosóra, annyira nem akartam senkit sem látni, ám mivel semmi erőm nem volt ennek a véghezviteléhez, hagytam, hogy leüljön velem szemben, és nekiálljon magyarázni nekem arról, szerinte ideje lenne végre tényleg beszélnem a problémáimról, mert a vak is láthatja, a nem beszélés mennyire nem jött be. Én „jó" szokásomhoz híven hazudozni kezdtem neki. Azt mondtam, semmi komolyról nincs szó, egyszerűen összejött pár dolog, kifárasztott a koncert, kicsit érzékenyebb voltam ma, mint szoktam lenni – és így tovább. Nem igazán hitt nekem, engem viszont nem igazán érdekelt, mit gondolt. Elővettem a nyugtatómat, erősen kihangsúlyozva, milyen hatásos is az, a szeme láttára vettem be belőle, aztán elvonultam aludni. Fogalmam sincs, mennyi lehetett akkor az idő, de egy életre elegem volt mindenből és mindenkiből, ezért különösebben nem is foglalkoztatott a téma.

Bár semmi erőm nincs most más ruhába átvedleni, mégis bevonulok a fürdőszobába, mert szükségem van pár percre, amelyet egyedül tölthetek. Egyszerűen nem bírom ezt a nyomást, amelyet leginkább a lelkemen érzek, mégis olyan, mintha a vállaimnál fogva szorítana a földhöz. Nincs erőm semmihez. Nem látok tisztán.

Nehézkesen a tükörképemre emelem a tekintetemet. Talán vigaszt várok, nem is tudom, egy jelet keresek a saját szemeimben, amely megerősítene abban, amiért mindeddig küzdöttem, ám látvány jobban elundorít, mint valaha.

„Hallod, David, ez már teljesítmény. Szétszedni egy szerelmespárt egyedül a létezéseddel! Tudtam, hogy szánalmasan szerencsétlen vagy, de hogy ennyire?"

Nem átok ül rajtam, én magam vagyok az átok.

Tekintetem elhomályosul a könnyeimtől. Sosem bírtam jól a fájdalmat, de százszor, ezerszer rosszabbul bírom annak tudatát, mikor másoknak sikerül akaratlanul szenvedést okoznom. Rossz ember vagyok. Nagyon rossz. Hiába hitegetnek a barátaim ennek az ellenkezőjéről. Annyi mindenkit cserben hagytam. Annyi kapcsolatot tettem tönkre. Annyi keserűséget és bánatot okoztam olyan személyeknek, akik ezt semmivel sem érdemelték ki.

Olyan rohadtul el vagyok cseszve. De nem a szüleim hibájából. Ők mindent megtettek azért, hogy boldog legyek. Én csesztem el magamat. Elhagytak engem, onnantól pedig már semmi értelme nem volt tovább építeni, amit ők elkezdtek.