💋 Hét csók, ami megöl💋

80.

- Nézd, Yiren - állt meg egyenesen velem szemben Seokjin. Fel kellett emelnem a fejem, hogy a fiú szemeibe nézhessek.- Nem megbántani akartalak téged a szavaimmal. Tudom, hogy fájt neked, amit mondtam Jungkooknak, de sajnos ez az igazság. Nem szabadott volna elszabaduljon ez a viszony dolog a fiúkkal. Tudom, hogy vonzódnak hozzád és fontos vagy nekik, ahogy azt is látom, hogy számodra mennyire fontosak mindannyian. De sosem szabadott volna elveszítsék a kontrolt és a vágyaiktól ködös elmével cselekedni. Gyengéje vagy mindannyiuknak, pont ezért kell uralkodniuk magukon, hiszen talán itt fog elbukni az egész, pont emiatt. Te számukra elérhetetlen vagy, ahogy a veled való kapcsolat sem megengedett nekik. Gyakornokok és hamarosan idolok lesznek, erre kéne fókuszálniuk és nem elveszteni a fejüket. Tényleg nem engedhetik meg most maguknak az efféle hibákat, mert egy pillanat alatt elcsúszhat minden. Tudniuk kellett volna, hogy nem helyes, amit tesznek és neked is tudnod kell és kellett volna, hogy ezt így nem lehet csinálni. Hamis remények élnek bennük, Yiren, amik miatt nem tudnak ésszerűen gondolkodni. Ennek véget kell vetni! El se szabadott volna kezdeni! - nézett mélyen a szemembe. - Tudom, hogy fáj, de nem mehet ez így tovább, ennek nem szabadott volna megtörténnie! És tudom, hogy szörnyű dolog ilyet kérni tőled, de el kell távolodnod tőlük. Nem létesíthetsz velük ilyen kapcsolatot! Nem szabad, nem helyes. Tartanod kell neked is a távolságot ahhoz, hogy ők is képesek legyenek fékezni az érzelmeiket. Neked sem egészséges, ami történik és nekik sem előnyös. Ennek itt és most véget kell vetni! Kérlek, próbálj megérteni engem és nem haragudni rám, de meg kell védenem őket is és téged is - simított a könnyek áztatta arcomra.
- Nem fogok gondot okozni mostantól! - löktem el a kezét és arrébb léptem a földet bámulva.
- Milliószor bocsánatot kérek a szavaimért, de mindannyiótok érdekében teszem, amit teszek. Ha ez az egész kiderül, hatalmas botrány lesz belőle, ami tönkre tehet minket mielőtt még színpadra jutnánk, rólad pedig ne is beszéljek! Sokkal rosszabb lenne annál, mint amit a suliban el kell tűrj. Onnan nem lenne már vissza út se neked, se nekünk. Most még van, és muszáj megtennünk ezeket a lépéseket mielőtt késő lesz - nézett rám szomorúan.
- Megértettem - bólintottam össze szorítva a szám.
- Megvan a telefonom! Mehetünk!- szaladt Seokjin mellé Jungkook.
- Sietnetek kéne vissza a Big Hithez. Én majd elmegyek busszal suliba- kaptam ki a kezéből a ház kulcsát.
- Miről beszélsz? Mondtuk, hogy elviszünk, van még időnk rá- ellenkezett Jungkook.
- Menjetek csak! Majd beszélünk!- intettem gyorsan, azzal hátat fordítottam és sietősen elhagytam a házunkat. Jungkook még kiabált utánam, de Seokjin nem engedte, hogy utánam jöjjön. Hasadt meg a szívem, alig bírtam lábon állni, de ahogy eltűntem a látókörükből, erőt véve magamon rohanni kezdtem a buszmegálló felé, hiszen késésben voltam. Közben ömlöttek a könnyeim és nem láttam abszolút semmit. Lassítanom kellett és megtörölni a szemem.
- Gyerünk!- szorítottam ökölbe a kezeimet és tovább rohantam. Mikor megláttam a buszmegállót, már majdnem fellélegeztem, csak éppen megláttam a buszt elhajtani nélkülem.
- Ne! Ne!- kiáltottam fel és még gyorsabban kezdtem rohanni, de a busz már rég messze járt, mire oda értem.
- A francba!- markoltam a hajamba idegesen. Hangosan sírva ültem le a padra és kiadtam magamból mindent. Nem érdekelt, hogy az utca közepén vagyok éppen, vagy hogy esetleg megbámulnak az emberek. Nem bírtam tovább. Ki kellett adnom magamból, hogy le tudjak nyugodni és tovább tudjak menni. Mert a vizsgámra muszáj beérnem. Azt nem ronthatom el. Végül fogtam egy taxit és azzal mentem el a suliig. Éppen csak hogy beértem és beengedtek a terembe, de bent voltam. Nem törődve a fájdalommal a mellkasomban, a könnyekkel a szememben, megírtam a vizsgát, aztán rohantam is ki az épületből. Fogalmam sincs, hogy jól teljesítettem-e, egyszerűen nem tudtam már erre figyelni. Tanácstalanul álltam az út kellős közepén, hogy hova is mehetnék most, mikor semmim se maradt.
- Ahjumma étterme - motyogtam magamnak és már vittek is a lábaim az ismerős utcákon. Az étteremben csend volt, halkan szólt a zene és egy- két asztalnál ültek csupán vendégek.
- Yiren!- sietett felém a hölgy boldogan. Amint rá néztem, nem tudtam fékezni magam, ismét sírni kezdtem és kétségbeesetten rohantam a karjaiba. - Te jó ég! Mi történt veled gyermekem?- szorított aggódva magához.
- Elvesztettem mindent, ahjumma! Mindent!- suttogtam erősen ölelve őt.
- Jaj, jaj! Szegénykém! Gyere csak, gyere! Itt vagyok veled!- segített el egy eldugott asztalhoz. Ledobtam magam a székre és bágyadtan meredtem fel a nőre
- Vége mindennek- suttogtam neki .
- Ugyan, ugyan! Nyugodj meg, kedvesem! Mindig van megoldás!- legyintett gyorsan. - Hozok egy kis levest neked és az majd segít! - mondta sietősen, majd otthagyott egyedül. Fejemet az asztalra hajtottam. Ott feküdtem az asztalon, mint egy halott és próbáltam össze szedni magam.
- Yiren!- ijesztett meg a megszólítás. Gyorsan felkaptam a fejem és hátra hőkölve néztem fel az előttem álló magas alakra.
- Namjoon?- leheltem a nevét.
- Jaj, Yiren! Mindenhol kerestelek! Azt hittem, bajod esett- gugolt le elém.
- Namjoon - néztem rá keservesen sírva.
- Tudom, tudom!- húzott magához, mire én a földön térdelve bújtam hozzá. - Sajnálom, Yiren! Úgy sajnálom!- simogatta a hátam.
- Mi lesz velem most, Namjoon? Mi lesz?- jajgattam.
- Minden rendben lesz! Ígérem, hogy minden rendben lesz!- nyugtatott.
- Én nem tudok nélkületek élni, csak ti vagytok nekem, csak ti maradtatok!- szorítottam a ruhája anyagát.
- Nem kell nélkülünk élj! Nem hagyunk magadra téged, Yiren! Együtt megoldjuk! Nem vagy egyedül!- ölelt szorosabban.
- De Seokjin...- váltam el tőle.
- Tudom, hogy Seokjin beszélt veled. Muszáj volt - bólinott. - De ez nem azt jelenti, hogy vége mindennek. Csak helyre kell hoznunk a dolgokat együtt!- törölt le pár könnyet.
- Tudom, hogy hibát követtem el és nagyon sajnálom, de én nem tudtam...- ráztam a fejem.
- Stt! Nem kell magyarázkodj!- ölelt újra meg. - Megoldjuk! - tette hozzá biztatóan. Namjoon velem maradt míg ettem és utána felajánlotta, hogy haza kísér. Hálás voltam neki, kicsit könnyebb volt így összeszedni magam. Kifelé sétáltunk, mikor szólt a telefonja, így megálltam, míg ő elővette a készüléket.
- Menj csak előre, jövök én is utánad - mosolyodott el biztatóan.
- Hm - bólintottam és kilöktem az étterem ajtaját. Az esti hideg a csontomig hatolt, mire reszketni kezdtem. Egy szaggatott sóhaj hagyta el a szám és az égre emeltem a tekintettem.

Én csak egyszerűen nem bírtam tovább már azt, ami történt. Annyira mardosta a szégyen a bensőmet. Belegondolni, hogy képes voltam a hiú vágyaimnak élve elkövetni ilyen dolgokat, egyszerűen undorító. Gyűlöltem magam azért, hogy nem voltam képes nemet mondani nekik, mikor muszáj lett volna, és most miattam vagyunk itt. Már értem, miért utál mindenki, és mostmár az a hét személy is utálni fog, akik talán a legfontosabbak lettek nekem. Mert hibát követtem el. És ezt a hibát, már nem tudom helyre hozni.  Már nem tudok a szemükbe nézni többé. Hogy is tehetném ezek után? Szörnyű dolgokat gondolhatnak most rólam, pedig én csak szerettem őket és ennek a csapdájába estem. Nem gondolkoztam, csak a buta vágyaimra hallgattam. Önző voltam, azt hittem enyém lehet a világ, azt hittem mind az enyémek lehetnek, azt hittem, hogy én megtehetem. Nem voltam felelősségteljes, csak élveztem a figyelmüket, a szeretetüket, azt hogy mindig van mellettem valaki, hogy odafigyelnek rám folyton, hogy engem akarnak. Különlegesnek éreztem magam mellettük, mert mindannyian számítottak rám és fontos volt minden szavam nekik. A világ közepének éreztem magam, pedig sosem voltam az. Ez sosem rólam kellett szóljon, hanem róluk, buta voltam, hogy azt hittem, én vagyok a lényeg. Oda kellett volna figyeljek rájuk és nem mindig magammal törődni. Akkor tudtam volna, hogy nem szabad megtennem, amit megtettem, mert ez ártani fog nekik. De én sosem figyeltem rájuk igazán. Egy önző liba voltam végig és valahol azoknak volt igazuk, akik azt mondták, hogy elszálltam magamtól és nagyképű ribanc lettem. Mert az is lettem. Mert igazából sosem figyeltem arra, hogy velük mi van, mindig is a saját problémáim foglaltak le, ezért pedig gyűlöltem magam. Igaza volt Hoseoknak, egy szörnyű ember vagyok. Játszadoztam az érzéseikkel és még nem is éreztem, hogy nem helyén való, amit teszek, mert eszem ágában sem volt meggondolni, mi a helyes és mi nem. Egyszerűen csak szabadulni akartam a fájdalomtól, a szégyentől, a fiúk elől, az egész helyzet elől, amibe bele keveredtem.

Hallottam, ahogy Namjoon kétségbeesett kiabál utánam, de mire feleszméltem és körülnéztem az út kellős közepén találtam magam, miközben egyre elvakított a növekedő fényáradat, amit a könnyeimen át egy nagy pacának láttam csupán.
- Yiren!- hallatszott a rémült kiáltás mögüllem, de már késő volt. Az autó nekem csattant, én pedig megfizettem mindenért, amit tettem.

"Bocsánat!"

.

Sziasztok kedveseim! Tudom, most sok kérdés van bennetek és váratlanul ért titeket ez a rész, de ettől függetlenül szeretettel várlak titeket holnap is, ugyanis:

❗ Az utolsó rész holnap fog megjelenni❗

Szóval remélem, hogy velem tartotok még. A záró poszt meg fog jelenni nem sokkal az utolsó rész után, abban fogok még beszélni egy keveset a könyvről és a hozzá kapcsolódó érdekességekről is.
Aztán megjelenik a következő könyvvel kapcsolatos poszt is, ahová szeretném majd várni a véleményeteket, hogy mi legyen tovább.
További szép délutánt nektek és köszönöm, hogy vagytok nekem!❤️

U.I.: Ha kérdések vannak, várom őket kommentben és majd a záró posztban válaszolok rájuk 🤗❤️