💋 Hét csók, ami megöl💋

15.

- Rohadék! Dögölj meg, te állat! Hogy tehettél vele ilyet! Nyomorult féreg!- kiabált Yoongi. Már ahogy ráfordultam a házhoz vezető ösvényre megláttam őket. Az ajtó tárva nyitva volt, az előbb említett kegyetlenül püfölte Jungkookot. Ő a falnak dőlve állt, feje le volt hajtva, arca pedig pillanatonként fordult grimaszba mikor Yoongi megütötte.

- Yoongi!Yoongi!- visítottam ijdeten. Jungkook vett észre először. Hamiskás mosoly jelent meg véres arcán, de egy percig sem ellenkezett. Hagyta hogy Yoongi konkrétan a szart is kiverje belőle. Pedig ha akart volna, simán vissza tudod volna ütni. Meg volt az ereje hozzá.
- Yoongi! Állj le!- léptem be az ajtón. Mintha meg se hallotta volna, rám se nézett, csak ütötte tovább kegyelem nélkül. - Yoongi! Elég már! Könyörögöm hagyd abba! Megölöd!- ragadtam meg a karját.
- Eressz!- rivalt rám.
- Elég! Ezzel nem oldasz meg semmit! Kérlek, hagyd abba!- kiabáltam vissza neki. -Kérlek, Yoongi!- döntöttem karjára a fejem.
- Hagyj már!- lökött el teljes erőből, én pedig a szemközti falnak csapódtam.

- Yoongi!- ordítottam torkom szakadtából és beálltam a két fiú közé. Fülem mellett Yoongi keze hátra kúszott és Jungkook pólójának a nyakát szorította, a másik pontosan szemeim előtt ökölbe szorult. - Elég legyen! Könyörögöm! Ne üsd meg többször!- dőltem neki szédülve Jungkook izmos mellkasának. Könnyeim patakokban folytak, remegett a testem az idegességtől. Nem bírtam lábon állni, ezért dőltem Jungkooknak. Keze szorítása Jungkook nyakán nagy nehezen, de megenyhült, ködös tekintete lassan kitisztul. -Menjünk vissza! Kérlek!- szipogtam a karjára szorítva újra. Alig álltam a lábamon, mindenem sajgott, az adrenalin szintem az egekben járt.
- Stt, semmi baj !- suttogta a fülembe Jungkook, miközben kezeit a derekamra vezette. Azt hittem ott elájulok. Érintése felelevenített bennem mindent, amire a testem cseppet sem normálisan reagált.
- Vedd le a mocskos kezeid róla, te dög!- csapta le a kezeit rólam és átfordított az ő mellkasához.
- Csigavér!- tette fel a kezét halál nyugodtan.
- Egy ujjal se merj többet hozzá érni, Jeon Jungkook! - sziszegte Yoongi újra megragadva a pólóját.
- Yoongi...- suttogtam kétségbeesetten. Nem akarta elengedni, de aztán csak hangosat morgott, mielőtt végleg elengedte. Jungkook rohamosan felköhögve zuhant a földre mögöttem. Alig tudtam megtartani magam, nehogy én is mellette kössek ki.  Megijesztett a látvány. Szörnyen nézett ki.
- Gyere!- suttogta nekem Yoongi. Sokkolva álltam és bámultam a földön fetrengő fiút. Segíteni akartam neki, de a félelmem iránta nagyobb volt, ezért meg se tudtam moccani. Látva, hogy nem reagálok semmire, Yoongi utánam nyúlt, de én elkaptam a kezem. Megláttam a földön Jungkook telefonját és utána nyúltam.
- Mit csinálsz?- lepődött meg Yoongi, mellette pedig magamon éreztem Jungkook értetlen pillantását is.
- Mentőt hívok. Kell neki egy mentő - pötyögtem be remegő kézzel a segélyhívó számot.
- Csak Jimin hívd fel! - állította meg a kezem gépelés közben.
- Tessék? De nagyon megvert..és... és ha kezelnek le...akkor ..- ráztam a fejem pánikba esve. Csak fáradtan megrázta a fejét, jelezve hogy ne ellenkezzek tovább és hívjam már fel Jimin. Megkerestem a számot és felhívtam hát. Gyorsan elhadartam a lesokkolt fiúnak mindent, aki az utolsó mondatomnál már loholt is erre.- Mindjárt jön, csak tarts ki!- engedtem le a készüléket.
- Kösz - mosolyodott el féloldalasan. Ekkor Yoongi idegesen felrántott a földről, felkapott az ölébe és kisétált velem a házból egy szó nélkül. Ideges volt, nagyon ideges. Csendben sétáltunk, azaz Yoongi sétált csendben, én pedig próbáltam úgy szipogni az ölében, hogy ne hallja.
- Sírsz?- lágyult meg a hangja. Válaszul csak megmarkoltam a pólóját és hanggal kísértem könnyeim folyását.
- Yoongi...- nyöszörögtem a mellkasába.
- Ne sírj, kérlek! Sajnálom!- engedte fejét az enyémre.
- Yoongi...- jajgattam hangosan.
- Úgy sajnálom, Yiren! Bolond vagyok! Ne haragudj! - szorított jobban.
- Ne vislekedj soha többé így! Ez nem te vagy! Annyira ijesztő volt, én nem ezt a Yoongit ismertem meg! Soha többé ne légy ilyen dühös és ne verekedj! Kérlek !- hadartam érthetetlenül.
- Jól van, pici! Bocsájts meg!- nyomott lágy puszit az én vizes fejemre elfúló hangon. Az út további részében azt hallgattuk, ahogy gyönyörű orrhangon bőgök az út kellős közepén, mindenféle probléma nélkül. Meg se néztek minket az emberek. Á, dehogy.
- Hol voltatok?- rivalt ránk Taehyung, mikor meglátott a kapun bejönni minket.
- Megvertem azt a férget!- mormogta Yoongi.
- Yoongi!- próbáltam hangot adni nemtetszésemnek.
- Hozz egy törölközőt és egy hajszárítót, kérlek!- fordult barátja felé, engem figyelmen kívül hagyva.
- Nem kell! Jól vagyok!-néztem fel rá. Megint nem válaszolt, csak ment a saját feje után.
- Yoongi!- emeltem fel a hangom kicsit.
- Tüdő gyulladást akarsz tán kapni?- nézett rám szúrós szemmel. Meglepett a hirtelen szigorúsága, így sikeresen elérte, hogy csendben maradjak végre. Leültünk a kanapéra, még mindig az ölében tartott, azt azért ne hagyjuk ki, s elvette a Tae által hozott dolgokat , aztán nekem esett. Először jól megtörölte minden tincsemet, utána a hajszárítóval állt neki az utolsó simításoknak. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki még mindig nem tudja magának megcsinálni az ilyen dolgokat, ezért a nagybátyó csinálja meg neki.
- Kész vagy!- engedte le a kezét pár perc múlva, jelezve hogy mehetek.
- Köszönöm!- motyogtam nehézkes felállás közben.
- Vacsi!- hallottuk a hívást valahonnan. Yoongi gyorsan elpakolta a dolgokat és a konyha felé indult.
- Nem jössz?- fordult vissza. Szó nélkül megindultam, de a fájdalom meggátolt abban, hogy elérjem akár az ajtót is. -Áh, elfelejtettem, ne haragudj!- sietett vissza, hogy felkapjon az ölébe.
- Nem kell! Jól vagyok!- kapálóztam, de csak jobban fájt.
- Stt! Rendben van!- suttogta az arcomra, mire vörös fejjel dőltem neki a mellkasának.
- Ramen van. Jó lesz?- tette le a tálakat az asztalra Taehyung.
- Tökéletes lesz, úgyis azt akartunk enni legutóbb- mosolygott rá Yoongi. Lepakolt egyik székre , ő pedig mellém telepedett, Tae meg szemben volt. Csendben fogyasztottuk a saját részünket, senki nem tudott mit mondani. Én szégyelltem magam, mert bajt okoztam mindkettőjüknek, ők meg valószínűleg most emészgették a történteket.
- Köszönöm!- álltam fel végül. Nem bírtam már az a nyomasztó légkört odabent. Ki kellett szabadulnom onnan.
- Hova mész?- nézett fel rám Tae.
- Ki az udvarra kicsit - sóhajtottam fáradtan.
- Vedd magadra ezt, megfázol - mondta Yoongi, s fel sem nézve a tányérjából odapasszolta nekem a cipzáros, fekete pulcsiját.
- Köszi - suttogtam, aztán elslisszoltam, mint akit kergetnek. Lehunyt szemmel ültem a lépcsőkön és szemléltem a várost, vagyis az utcát amire rálátásom volt.
- Megvagy még?- ült le mellém Taehyung.
- Meg... - bólintottam rá se nézve, féltem ha megtenném azonnal sírni kezdenék.
- Sírhatsz ha szeretnél. Yoongi vissza vonult, nem köplek be neki - fogta meg a kezem, mintha csak simán olvasta volna a gondolataimat. Be se fejezte a mondatot, szám már csúnyán görbült lefelé, s kis idő múlva már rázkódtam is.
- Annyira rossz!- bújtam be az ölelésébe.- Miért pont engem nézett ki magának? Miért pont én estem bele a mocskos ágyába? Miért nem volt részeg? Miért?!- kiabáltam a végére. Annyira dühös voltam. Úgy éreztem, a sorsom direkt tol ki levem ennyire. Miért érdemeltem én ezt most meg? Nem élhettem volna tovább a csendes életem nélküle?