💋 Hét csók, ami megöl💋

10.

Beérve a házba izgatottan kezdtem el rohanni  a lépcső felé, ami az alagsorba vitt, ahol a zongora is volt.
- Nehogy kitörd a nyakad, Yiren!- kiabált utánam, de nem érdekelt. Yoongs zongorája számomra egyedi, különleges volt. Az ő zongoráján szárnya keltem és önfeledt tudtam játszani. Mintha egy másik világ nyílt volna meg előttem. Az ő zongorája volt a legértékesebb tárgy az életemben. Egyszerűen istenítettem. Hangja páratlan volt füleimnek, s semmi nem tudott úgy lázba hozni, mint amikor rajta játszodtam. Hosszú idő után most látom először, így iszonyatosan izgatott voltam. Lerobogtam a lépcsőn és kicsaptam az otthonos kis helyiség ajtaját.  Még mindig majdnem üresen tátongott az egész. A kopott, itt - ott piszkos, fehér falakon gyönyörű fényjáték keletkezett az ablakon át. Az egyik sarokban egy kis asztalka volt megfigyelhető, azon volt egy óriási torony kottákból. A bejárattal szemben egy ajtó keret tátongott üresen, ami szabad átjárást adott abba a szobába, ahol egy ágy, egy íróasztal és pár zongorához szükséges eszköz volt tárolva. Felelevenítve az emlékeket vettem szemügyre minden egyes centimétert, míg végül elértem a zongoráig. Elnyíltak az ajkaim a csodálkozástól. Újra volt festve,ami gyönyörű csillogást kölcsönzött. Rendbe volt téve, ami esetleg csak akkor történt meg, ha én megcsináltam vagy Yoongit leszidtam és megcsinálta egyszer- egyszer. A kottatartóban pedig, már ott díszelegtek a hangokkal teleírt papírok. Mintha minden csak rám várt volna.
- Azta... - suttogtam elégedetten, az ajtóból szemlélve a hangszert.
-Onnan fogod bámulni egész délután vagy játszani is fogsz?- sétált el mellettem zsebre dugott kézzel a fiú.
- Rendbe hoztad nekem?- jelent meg huncut mosoly az arcomon.
- Egy ilyen zenésznek méltó hangszer kell- támaszkodott neki a zongorának és a kottákat kezdte el rendezni.
- Be is van hangolva?- vontam fel a szemöldökömet, mert tudtam azt nem szereti megcsinálni.
- Nincs - kaptam meg a sejtett választ.
- Akkor....behangolod nekem most? - mentem utána.
- Te nem tudod behangolni?- pillantott vissza a háta mögött.
- Nemár, Yoongi! Hiába kérlek, sosem játszasz nekem, pedig tudod mennyire szeretem! Legalább akkor hangold be!- durcáskodtam.
- Az én dolgom az éneklés és a rappelés. A zongora a te asztalod - rázta meg a fejét.
-  Kérlek, Yoongi! Csak egy kicsit játsz rajta! Annyira szeretem azt a látványt!- néztem rá reménykedve.
- Halljam az ajánlatod!- fordult szembe velem felvéve a businessman stílust.
- Aishh... - forgattam meg a szemeim.
- Tudod a szabályt, Yiren, ha akarsz valamit, cserébe adnod is kell valamit- nézett rám rosszallóan.
- Eljátszom azt a dalt... - sóhajtottam  fel.
- Mi? Tényleg?- kerekedett el a szeme izgatottan.
- Aish..csak siess és hangold be! - morogtam felé. Többet egy szót sem szólt, azonnal helyett foglalt a kis padon és elkezdett bütykölni. Mosolyogva hunytam le a szemem, ahogy ujjai birtokba vették a billentyűket és édes dallamok tölötték be az üres szobát. Miután a fülemet eleget kényeztettem, áttértem a látvány csodálására. Szinte nyálam folyt ki, annyira gyönyörű volt, ahogy játszott. Mint egy igazi angyal. A nap sugarai körbe táncolták őt és a hangszerét, megvilágítva meseszép arcát, kihangsúlyozva minden egyes tökéletes vonását. Lehunyta ő is a szemeit és átadta magát a zenének.

Ritkán tudtam erre rávenni, de amikor sikerült, igyekeztem jól az eszembe vésni minden pillanatot. Yoongi is zongoristaként kezdte, mint én, nagyon tehetséges volt, talán jobb is, mint én. Nagyon szenvedélyes volt és imádott játszani. Mindig azt csinálta, ha volt pár szabad perce. De aztán történt egy baleset és Yoongi jó hosszú időre teljesen abba hagyta a zongorázást. Rá se bírt nézni a zongorára, annyira megviselte az egész. Késő nyári éjszaka lehetett. Mindketten a nagyapjánál vakációztunk, aki szintén zongorista volt. Yoongi miatta akart azzá válni. Csodálta a nagyapját és eldöntötte, hogy olyan lesz mint ő, így elkezdett zongorázni. A nagyapjának volt a háza mellett egy különálló, kisebb építmény, ahol a zongoráját tartotta és ahol alkotott. Minden nap bevitt oda minket egy-két órára, de nélküle tilos volt bemenni. Be is tartottuk ezt, mind addig, amig Yoongi egyik versenye előtt be nem osont este, hogy gyakorolhasson még egy kicsit. De nem vigyázott és a meggyújtott gyertyát keresgélés közben leverte, az pedig a kottákra esett és felgyújtotta az egészet. Mivel a padló fából volt, a tűz elkezdett terjedni és minden lángra gyúlt. Hamar elért a zongoráig is, amit Yoongi próbált megvédeni a tűztől. Szerencsére a szomszédok észre vették a füstöt és riasztottak minket, így a nagyapja ki tudta menteni őt, de a zongora és a nagyapja minden műve oda veszett. Az eset után visszalépett és letette a zongorázást. Képtelen volt játszani. Akkor találta meg a hangját, ami minden mutálás ellenére is gyönyörű maradt mai napig, így énekelni és rappelni kezdett. Azóta is ezzel foglalkozik, s csak nagyon ritkán nyúl zongorához, mivel fájdalmas dolgokat idéz fel benne. Nem is erőltettem sokszor, csak néha, mikor már elég halványak bizonyult az előző alkalom emléke.
- Ennyire jó voltam?- fordult hátra sejtelmesen rám nézve.

- Mi?- kaptam rá a fejem.
- Wáo, elképesztően jó lehetek ha ennyire elvarázsoltalak!- nevetett fel szórakozottan.
- Hagyj már!- boxoltam a vállába vörös fejjel.
- Te jösz!- húzódott arrébb, helyet szorítva nekem. Mély levegőt vettem, aztán, amikor késznek éreztem magam leültem mellé. Összeszorítva a szemem felidéztem a dallamot, amit játszanom kellett, majd görcsösen ráfogtam a billentyűkre. Utáltam ezt a dalt. Legalább annyira nehéz volt nekem eljátszani, mint neki zongorához nyúlni. Mind egy, hisz én vállaltam. Remegő ujjakkal kezdtem el játszani a dalt, amihez kis idő múlva Yoongi angyali hangja csatlakozott. Még mindig tudta a szöveget. Hihetetlen.

"Az elején, nos szórakoztató volt,
Már az is, hogy fel, s le mentünk...
Mielőtt rájöttünk volna,
Már mindkettőnknek elege lett
Az értelmetlen érzelempazarlásból...
                            ~~~~~
Rendben, az ismétlődő libikóka-játénak
Most megpróbálok véget vetni!
Rendben, az unalmas libikóka-játékból
Valakinek ki kell szállnia!
Habár, én nem tudok,
Ezért ne olvassuk le egymás arcáról,
Hogy le fogunk-e szállni, vagy sem...
Ne húzzuk ezt tovább, és ne
Cselekedjünk úgy, ahogy nekünk jól esik!
Döntsük el, hogy leszállunk-e vagy nem!
Az ismétlődő libikóka-játékból
Mostmár elég!"

(Seesaw magyar fordítás)