💋 Hét csók, ami megöl💋

11.

Ahogy Yoongi lágy hangja elhalkult az utolsó sorok végeztével, mintha tűzbe nyúltam volna, úgy kaptam el a kezem  a zongoráról és lehajtva a fejemet letöröltem könnyeimet. Hogy én mennyire utálom ezt a dalt. Ez a szerzemény az én művem, alig két- három éves lehet. Szerelmes voltam Yoongiba akkor. Nagyon is. Az életemet is oda adtam volna érte. Őszintén csodáltam, tiszteltem, szerettem, bálványoztam mindenféleképpen. Mindig ott voltam neki, támogattam, vígasztaltam, lelkesítettem, felvidítottam, enni vittem neki, próbáltam vele éjszakába nyúlóan és elkísértem mindenhova. Mindenemet neki adtam, minden nap csak neki éltem, az ő boldogságát, kényelmét , örömét kerestem mindig. Ám rajta sosem tudtam kiigazodni. Ha kicsit is eltávolodtam tőle vagy másokkal lógtam azonnal jött és elárasztott törődésével, szeretetével, de ha minden rendbe volt és úgymond "tettem a dolgom", akkor teljesen normálisan viselkedett velem, néha még ignorált is, ha éppen dolga akadt vagy hasonló. Hiába adtam bele mindent, ezt nem tudtam megváltoztatni és egy idő után belefáradtam. Akkor írtam ezt a dalt, kapcsolatunkat egy libikókákhoz hasonlítva, mivel egyszer fent, s egyszer lent éreztem magam. Sosem terveztem megmutatni neki, de muszáj volt valahogy kiadnom magamból a fájdalmat és haragot. Minden egyes nap hozzá raktam egy sort, attól függően, hogy alakult aznap, vagy éppen mit éreztem vele kapcsolatban. Akkor tettem pontot a végére, amikor a hónapok óta tervezgetett koncert helyett elment bulizni és felszedett valakit. Órákig vártam rá a koncert helyszíne előtt, télen, a minusz fokok közepette, kicsípve és egy szál harisnyában. De még nem, hogy eljöjjön vagy valami, legalább még visszamondani se mondta vissza és én ott álltam a koncert végéig. Nem mentem be. Kint vártam a hideg havazásban, hogy mikor jelenik meg. Hát nem jelent meg. Még órákkal a koncert után is ott voltam. Átázva, szétfagyva vártam rá, míg össze nem estem és kórházba vittek. Aznap éjjel egy életre elegendőt sírtam szerintem. Még a kórházba is a telefonnal a kezemben ültem és vártam. A végsőkig reménykedtem , hogy kapok tőle egy hívást, bocsánat kérést vagy valamit. Hát szépen elhittem. Csak akkor láttam utána , mikor egy héttel később haza engedtek. A kapuban várt, de én rá se néztem. Akkor nagyon össze vesztünk. Minden közös cuccunkat kidobigáltam a teraszon, megfelejtkezve a dalról, ami a kották között volt. Persze hogy megtaláta, mert mindent elvitt. Ahogy elolvasta és megértette azonnal rohant hogy beszéljen velem, de én már nem voltam képes úgy nyitni felé.  Így egy ideig teljesen megszakítottuk a kapcsolatot. De nem sokáig bírtuk, mivel túlságosan egymáshoz voltunk nőve , tehát végül össze fogtunk és rendbe raktuk a kapcsolatunkat. Amikor először felhozta ezt a dalt utána képtelen voltam róla beszélni. De végül elmondtam neki mindent, ő pedig bevallotta mennyire bánja, hogy ekkora hülye volt. De bármennyire is fájt a szívünk erős friend zone maradt közöttünk mindkettőnk érdekében. Minden ellenére utáltam erről a dalról beszélni, mégjobban utáltam eljátszani, de arra is rávett. Azt mondta ilyenkor visszamegy az időben és elképzeli mi lett volna, ha aznap este eljön. Mindig végigmosolyogja ezt a dalt és ez az én fájdalmamat is enyhíti.
- Megint sírsz?- tudtam, hogy mosolyog.
-Dehogy! Jól vagyok!- dörzsöltem meg a szemeimet sietve.
- Mond, mikor jössz rá végre, hogy nekem nem tudsz hazudni?- karolta át a derekamat. Mivel tudtam, már úgy is mindegy, szipogva kapaszkodtam felsőjébe.
- Utálom ezt a dalt - nyöszörögtem a mellkasába.
- Nekem a kedvencem - nevetett fel halkan.
- Nagyon vicces -  bújtam hozzá még jobban.
- Ajánlhatok valamit?- szólalt meg pár perc múlva.
- Mára ennyi bőven sok is volt az ajánlatokból - morogtam.
- Csak hallgass meg !- csípte meg az oldalam.
- Jólvan , jólvan! Ki vele!- csaptam a kezére.
- Mit szólnál ha megtanulnám játszani és akkor együtt játszanánk el mindig? Akkor is ennyire utálnád?- tolt el magától, hogy a szemembe nézzen.
- Mi?-  kerekedtek ki azok.
- Ha megtanulom...eljátszod velem?- nézett rám halál komolyan.
- Én...de te nem szeretsz zongorázni, miattam nem kell... -próbáltam mentegetőzni.
- Ezt a dalt szeretném elzongorázni, de csak veled együtt. Benne vagy?- vizslatta az arcomat.
- Benne... - sóhajtottam fel.
- Tudtam - mosolyodott  el.
- Tudod, nem tudok ellenálni annak, ha zongorázol - törődtem bele a veszteségbe.
- Ne haragudj nagyon!- borzolta össze a hajam, utána elhagyta a padot.
- Hova mész?- fordultam meg, hogy lássam merre megy.
- Tartsunk szünetet! Nem vagy éhes?- kiabált még a lépcsőről.
- Miért nem mondtad ezt előbb?- pattantam fel.
- Mit rendeljek? - érkezett fentről.
- Nem kell rendelj. Van ramened?-válaszoltam a lépcsőről.
- Akkor előkészítem - csendült fel a papucsa csoszogása a konyha csempéjén.
- Jövök én is!- léptem ki a folyosóra. Nem tehettem meg két lépést se, mikor a dzsekimből szólni kezdett a telefonom. Gyorsan oda siettem és meg sem nézve ki az felkaptam.
- Halló?- szóltam bele kíváncsian.
- Mondtam, hogy iszonyat nagy bajba leszel, Wang Yiren! Melyik füled nem hallotta?!- érkezett a dühös válasz.
- Mondtam, hogy ne ismerjük egymást, Jeon Jungkook - szorítottam rá a dzsekimre.
- Igen? Akkor biztos az se zavart , ha eleecsetelem Jiminnek, milyen vagy az ágyban. Biztos keresni fog utána - mondta magabiztosan.
- Fejezd be!- hunytam le a szemem.
- Megszegted a szabályokat, baba. Lássuk, milyen hamar terjeszti el a hírt a mi kis barátunk!- felelte izgatottan .
- Ne tedd! Könyörögöm!- rogytam térdre.
- Szevasz édes!- csapta rám a telefont.
- Jungkook! Ne!- kiáltottam fel.
- Mi történt?- jelent meg Yoongi alakja mellettem.
- Nekem....nekem most mennem kell. Sajnálom!- kaptam le a kabátom és kirohantam a házból.
- Várj, Yiren! Yiren! Hova mész?- kiabált utánam, de nem volt időm vele foglalkozni.