💋 Hét csók, ami megöl💋

35.

Pityeregve dobtam le a telefont az ágyra. Idegesen túrtam a hajamba, s azon gondolkodtam, mi legyen most.
-Minden rendben? - állt be mögém Jimin, s egy finom puszit adott a nyakamra.
- Yoongi oppa értem ment Jungkookhoz és kiakadt, hogy nem vagyok ott. Muszáj mennem - fordultam vele szembe.
- Most? - lepődött meg.
- Sajnálom - sütöttem le a szemem.
- Gyere, eldoblak odáig! - adott egy gyors puszit a fejemre. Nagyot sóhajtva indultam a fiú után, aki már messze az ajtónál járt. Nem akartam elmenni. Annyi mindent akartam kérdezni tőle, meg akartam ismerni őt és a világát.
- Tessék! Ez egy fiatalabb korombeli cipő. Hátha nem olyan nagy - zavarta meg a gondolataimat hangja. Párat pislantva néztem le az előttem gugoló fiúra, aki éppen cipőt akart húzni a lábamba.
- Áh, köszi! - segítettem őt, hogy sikeres legyen az akció.
-Pont jó rád! - állt fel elégedetten mosolyogva.
- Köszi - ismételtem magam.
- Gyere, indítom a motort! - nyitotta ki nekem az ajtót. Csendben ballagtunk ki a járgányig, miután Jimin bezárta az ajtót. Rutinosan ugrott fel előre, beindított mindent, majd maga mögé segített engem is.
- Mehetünk? - fordult hátra.
-Igen-bújtam hozzá. Csendes volt az út,  valahogy mindketten kicsit le voltunk törve. Jimin valószínűleg azért, mert nem feküdtem le vele Yoongi hívása miatt, én pedig tudtam, hogy ez az egész veszekedésbe fog torkollni. Márpedig egyáltalán nem akartam veszekedni Yoongival és azt sem akartam, hogy Yoongi meg Jimin veszekedjenek. Egyszerűen miért nem tudják egymást elfogadni? Annyival könnyebb lenne úgy minden. Nem azt kérem, hogy örök barátok legyenek, csak azt, hogy tűrjék meg egymást legalább miattam. Mert én bizony nem fogok lemondani egyikőjükről sem.
- Itt vagyunk-állította le a motort Jimin.
- Yiren! - hallottam meg azonnal Yoongi hangját. Hatalmas sóhajt elengedve szálltam le a járgányról.
- Köszi mindent! Majd beszélünk! - mosolyogtam a fiúra.
- Kitartást vele - biccentett mögém, ahol valószínűleg Yoongi közeledett.
-Szükségem lesz rá- hunytam le a szemem.
- Szia! - nevetett fel, mielőtt elindult volna.
- Hé! Azonnal gyere vissza, te féreg! Beszédem van veled! - kiabált Yoongi utána.
- Yoongi! - fogtam meg a kezét.
- Hé, Park! - kiabált tovább.
- Oppa, hagyd abba! - álltam elé.
- Te csak ne mond meg, hogy mit csináljak! - sziszegte.
- Oppa! Miért vagy ilyen? - háborodtam fel.
- Miért? Miért? - kiabált rám. - Mert akárhogy próbállak óvni, te folyton szarsz a fejemre! Folyton ellenem vagy, pedig mindig én húzlak ki a szarból! - vágta a fejemhez.
- Sosem kényszerített senki, hogy segíts! - fordultam el tőle, s elindultam haza felé.
- Yiren! Tudod, hogy nem így értettem! - kiáltott utánam, de leszartam. - Yiren, kérlek! Ne csináld ezt! Beszéljük meg! - hallottam a lépteit mögöttem. Nem gyorsítottam, mert tudtam úgyis utolér, mellesleg nem volt szándékomban menekülni. Én nem akartam rosszban lenni vele, csak rosszul esett, amit mondott. - Yiren! - ragadta meg a karom, s szembe fordított magával. Egészen közel húzott testéhez, közben próbált velem szemkontaktust keresni. Én ezzel szemben mindenhova néztem, csak rá nem. - Νe csináld ezt velem! - fogott az állam alá, s felemelte fejemet, hogy egyenesen bocsánatkérő szemeibe nézzek. - Ne haragudj! Csak aggódok érted - suttogta, végig a szemembe nézve.
- Megígérted nekem, hogy többé nem leszel ilyen mérges! - emlékeztettem őt a Jungkookos incidense után tett ígéretére.
- Ez közel sem állt hozzá - nevetett fel halkan.
-Te sosem kiabálsz az utca kellős közepén! Ez nem te vagy! - ráztam meg a fejem
-Jólvan, bocsánat! - adta be a derekát.
- Nem akarok veszekedni veled, Yoongs- döntöttem homlokomat a mellkasának.
- Nincs semmi baj! Nem veszekszünk - ölelt át jó szorosan. Mikor kiölelkeztük magunkat Yoongi bevitt hozzájuk. Csak az anyukája volt otthon, aki nagyon örült nekem és marasztalt vacsorára. Mivel imádtam az anyukáját, és természetesen Yoongit is, boldogan fogadtam el a meghívást.
- Gyere! - rángatott el az anyukája mellől a fiú. Felmentünk az emeletre, ahol az ő szobája volt. Ritkán enged be ide embereket, ugyanis a szoba egybe van kötve az apró kis stúdiójával, amit csupán nagy üveg ablakok és egy üveg ajtó választ el a szobától. A stúdiójába rajta kívül senki se járt még. Se a szülei, se a nagyapja, se én, se más, ahogy én tudom. Az tiltott zóna mindenkinek. Óriási szobája van. Hatalmas okos tévé, milliókat erő hangfalak, laptop, filmgyűjtemény, CD gyűjtemény, óriási kanapé a tévé előtt, dohányzó asztal, hatalmas ágy, külön szobának számító gardrób, hatalmas fürdő és még sorolhatnám. Mivel az apja egész Ázsia szerte, s nem csak ott, hanem Európában is híres zongorista, ahogy a nagyapja is, a luxus élet megengedett nekik. Persze nem ítélem el őket emiatt, vagy nem szólom le őket, mert ők nem az a család, akik mások orra alá dörgölik a sikerüket. Ráadásul az édesapja nagyon keveset lehet itthon a folytonos koncertek és turnék miatt, így nem felhőtlen az életünk minden luxus ellenére.
- Válassz filmet!- biccentett a CD-k felé.
Nos igen, minden modernitás ellenére, a CD-itől sosem vált meg. Egy ócska lejátszót köt a hatalmas plazmához, úgy néz minden egyes filmet. Vicces, nem? Oda léptem a hatalmas polcok elé és a kedvenc részlegem után kezdtem el kutatni.
- Megvan! - húztam elő a kiválasztott darabot.
-Minden egyes alkalommal ezt választod - sóhajtott fel.
- Tudod jól, hogy ez a kedvencem - mosolyogtam el.
-Még csak nem is film, hanem mese! - nézett rám szenvedve.
-Egy csipetnyi gyermekkor mindig kell - dobtam le magam a kanapéra és átpasszoltam neki a CD-t.
- Miért veszel rá mindig erre? - dünnyögte.
-Mert szeretsz - kezdtem el előpakolni a puha takarókat és párnákat.
-Még mindig... ? - sóhajtott egy nagyot, szomorúan felém nézve.
-Mi? - lepődtem meg. Rengetegszer mondtam neki viccből ezt a mondatot, de eddig sosem reagált rá így. Persze, tudtam, hogy ténylegesen fontos vagyok neki, ahogy ő is nekem, de eddig sosem vette zokon, ha vicceltem vele.
-Milyen nasit hozzak? - lépett el a lejátszótól.
-M...mindegy - mértem végig a fiút, ahogy elhagyta a szobát. Nagyon felkavart a szokatlan viselkedése, főleg azért, mert nem értettem, miért is csinálja. Gondterhelten meredtem a Disney intróra, amit éppen lejátszott nekem a tévé, majd a Mulan első képei jelentek meg. Ez volt Yoongival a közös rajzfilmünk, mindig ezt néztük meg, ha együtt filmeztünk. Gyerekként mindig magamat képzeltem Mulan helyébe, Yoongi pedig Shang volt, az én tábornokom. Szerettem ezt a mesét, mert abban a világban nekem és Yoonginak volt közös jövőnk. Egybe keltünk és segítettünk egymást jóban rosszban. Akkor még ez volt az álmom, hiszen fülig szerelmes voltam belé. Persze ő erről nem tud, csak elnyugtázta, hogy gyerekes fejem van, mert folyton ezt a mesefilmet nézzük a rengeteg vagány film helyett, amit birtokol. Meg valljuk be, akármelyik új filmet is simán le tudná szedni a netről, ha éppen arról lenne szó. De én semmi pénzért nem adtam volna ezt az emléket, ami ezerszer újraélve is ugyanolyan szép. Vagyis szép lenne, ha nem csúfítana bele Yoongi egyre furcsább viselkedése.
- Itt is vagyok- jelent meg két tállal a kezében. - Az egyik a te kedvenced, a másik az enyém - tette le őket mellém.
- Köszi - mosolyogtam rá.
-Melyik rémisztően fontos részről maradtam le, amit már úgyis kívülről fújok? - dobta le magát.
-Meg csak az intró volt. Nem maradtál le semmiről - nevettem fel.
-Jaj, de jó - sóhajtott fel.
- Yoongs, beszélnünk kell! - mondtam ki egy kis gondolkodás után.