Minden érintés

Főnix rendje

Minden érintés

21. rész

A nyár alatt nagyon sok minden megváltozott. Ez a két és fél hónap olyan gyorsan eltelt, hogy még fejben a születésnapi bulimnál járok. Rengeteg dolgot kellett át gondolnom, ezáltal másképp látom a "világot". Persze nem vettem részt semmilyen kúrán, szektában és egyéb helyeken, egyszerűen csak észhez tértem. Mármint haló! Én egy Denem vagyok.

Miután megtudtam, hogy igazából az igazi szüleim halottak és soha nem fogom őket látni, kicsit rosszul éreztem magam. Ez alatt azt értem, hogy hetekig a szobámban ültem és ettem a mogyoróvajamat miközben a mugli szerkezetben mugli filmeket néztem. Nem voltak olyan rosszak mint amilyennek én képzeltem őket. Sőt, igazából egész jó volt.

Malfoyra még mindig haragszok, mert amit mondott az szerintem övön aluli volt. Az után a csók után képes volt azt mondani, hogy csak ismerősök vagyunk. Nem tudom mit kezdjek ezzel az egésszel de ha Malfoy komolyan úgy gondolja ahogy mondta, akkor nagyon csalódott leszek. Vagyis már az vagyok, mivel ez miatt ki ne lenne csalódott, de mindegy.

Az, hogy Voldemort a rokonom... Nem tudok mit kezdeni vele. Igyekszem úgy viselkedni, hogy ne jusson a fülébe semmi. Nem akarok vele találkozni és még csak hallani sem akarok róla. Ő az egyetlen ember akit teljes szívemből utálok. Megölte a szüleimet és erre nincs bocsánat.

Viszont hamar túl tettem magam ezeken a dolgokon, mivel nem lehetek a szobába bezárva és nem is szomorkodhatok. Az igazi szüleim miatt úgy érzem Denem vagyok és nem lehetek gyenge. Úgy kell viselkednem és élnem ahogyan egy Denem tenné. Az anyám egy Denem volt aki az életét adta értem. Az apám pedig konkrétan egy hős. Nem lehetek puhány.

- Meg van mindened?- kiabálta lentről anya.

- Igen.- kiáltottam vissza, és behúztam a bőröndöt.

A nevelő szüleimmel semmi baj nincs, ugyanúgy tekintek rájuk. Szeretem őket és nekem tökéletes, hogy ők a szüleim. Mindent megadnak nekem, és azt hiszem, hogy így jobb az életem.

- Induljunk.- mentem le a lépcsőn, aztán hoppanáltunk.

A kilenc és háromnegyed vágányra érve átfutottunk a falon, és már rengeteg diák várt a vonatra. Apa húzta a bőröndömet mert nagyon nehéz volt, anya pedig büszkén jött mellettem. Hogy mire büszke azt nem tudom, de jó érzés volt őt így látni.

- Mennyi nincstelen ember van ezen a környéken.- fintorgott anya.  - Még szerencse, hogy te nem foglalkozol ilyenekkel, Daniéla.- mondta, mire bólintottam.

- Nem mindenkinek adatik meg a tökéletes családi háttér, Karen. Ezt te is tudod, mivel neked sem volt olyanod.- mondta apa, mire anya fellázadt.

- Csak, hogy én tettem érte. Az itteni embereket pedig nem érdeklik, hogy szakadt és büdös ruhákban mennek egy olyan iskolába, ahonnan a földről lehetne enni.- mondta anya, én pedig egyetértően bólintottam.

- Tényleg a földről lehet enni.- mondtam, de apa ezt meg sem hallotta.

- Ezek csak gyerekek. Ne őket hibáztasd azért mert a szüleik nem teszik meg a tőlük telhetőt.- mondta apa, mire bólintottam. Mármint, igaza van. Neki is. Meg anyának is. Jaj.

- Én nem a gyerekeket hibáztatom. Egyszerűen csak nem akarom, hogy az én gyerekem egy olyan ember gyereke mellé kerüljön a vonaton, akiből dől a doh szag.- vonta meg a vállát anya.  - És lezártam a témát.- mondta, majd a vállamra rakta az egyik kisebb táskám.

- Nyugodjatok meg.- forgattam meg a szememet.

- Menj kicsim, ott vannak a többiek.- bökött apa a fejével oldalra, mire hátranéztem és tényleg ott voltak a barátaim.