Minden érintés

Professzorok

Minden érintés

83. rész

*Néha nem tudjuk, mi a helyes út, vagy mi a helyes döntés. Ezért térünk vissza olyan helyekre vagy emberekhez, akiket nem szabad látnunk, ha nem akarjuk, hogy az emlékek visszatérjenek.*

Maga az épület egy kicsit sem változott, minden ugyanolyan mint volt. A különbség csupán csak annyi, hogy az ablakban most nem Dumbledore nézi a boldog és vidám gyerekeket, hanem Piton professzor figyeli a katonasorban lépkedő, rossz hangulatú gyerekeket. Egy pillanatra úgy éreztem magam mintha egy katonai kiképző iskolába mennék, mert a hangulat is olyan volt és a körülöttem lévőek is úgy viselkedtek mintha valóban oda mennének. Ez lenne a követelmény? A csend pillanatok alatt elmúlt, ugyanis Zabini felkiáltott Piton professzornak, hogy szorítson neki helyett a tanári asztalnál. Erre mindenki felnézett és ki csöndben ki hangosan, de nevettek a diákok. Piton professzor válasza csak egy fejrázás és egy megfordulás volt, majd szépen elment.

— Miért? — kérdezte tőle Natasa, mire Zabini megvonta a vállát és elmosolyodott.

— Megfogadtam magamnak, hogy ha ide visszajövök azok után ami történt, csak akkor jövök ha nagyobb hatalmam lesz. És egy igazgató melletti szék amin én ülhetek, hatalmat ad. Alig várom már, hogy megfingassam a diákokat. Milyen jókat fogunk nevetni. — mondta, majd mindenki mosolyogni kezdett.

Én csak akkor értettem meg igazán, hogy a többieknek milyen is az, hogy ők itt vannak. Nekik ez nem átok, inkább áldás. Visszajöhettek oda ahol imádtak lenni és képesek eltekinteni minden rossz emléktől amit itt szereztek. Pansy fényszázadokkal boldogabb amióta itt vagyunk, de próbálja leplezni. Natasa kiegyensúlyozottabbnak tűnik, és már arról panaszkodik, hogy az egyik fiú nem egyszerre lép a többiekkel. Zabini hozza a szokásos viselkedését, mindenkit nevettet és közben ő maga is jól szórakozik. Theo csendben, de észrevehetően kifigyelte a következő páciensét akit kikerget a világból a bókokkal és a leveleivel amikben bevallja szeretetét. Itt mindenki boldog közülünk csak Draco és én nem. Rettenetes volt átlépni azt a helyet ahová Dumbledore esett... De meg kellett tenni.

Az iskolába beérve minden ugyanolyan volt, Piton professzor belülről sem változtatott meg semmit. Egyből menni kellett a Nagyterembe ahol már meg voltak terítve az asztalok, és az ételek is jelen voltak. Elmaradt a szokásos tanév eleji köszöntő beszéd, a bagoly nem nyitotta ki a szárnyait. Viszont az ételek ugyanolyan kifogásolhatatlanok. A hangulat az, ami kicsit kínzó volt. Nem hallottuk a megszokott nevetéseket, a hangos beszédeket és nem járkáltak a diákok hanem egy helyben ültek az asztaluknál, és csak a villa vagy a kanál koccanásának a hangját lehetett hallani, mikor odaért a tányérhoz. Őszintén szólva megszólalni sem mertem, féltem Piton professzor, vagy esetleg a Carrow csatlósai megkínoznak amiért ki mertem nyitni a számat. Mi, amíg a diákok helyet foglaltak, hatan álltunk a Nagyterem kellős közepén síri csendben ugyanis nem tudtuk, hogy hová üljünk. A régi asztalunkhoz már nem ülhettünk, hiszen nekünk már ott nem volt helyünk. Azzal, hogy hatodik év végén elmentünk, átadtuk a megszokott helyünket másoknak, akik még az iskolába járnak.

A tanári asztal kissé hiányos, nem látom azokat az igazán jó tanárokat, akik még akkor tanítottak amikor én ide jártam. Charity Burge helye kifejezetten üres volt, a Mugliismeret jelenleg tanár nélküli tantárgy. Ha a székére nézek csak az jut eszembe, ahogyan könyörgött Piton professzornak, hogy mentse meg, ő még sem tett semmit. Ahogyan én, és a többiek sem... Viszont nem csak az ő helye üres, hanem üres Bathsheba Babbling, Rolanda Hooch, Lumpsluck, Mordon és Filius Flitwick professzorok helye is üres. Így jelenleg nincs Mugli és Rúna ismeret, nincs Seprűlovaglás oktatás ezáltal a Kviddics meccsek elmaradnak, a Bájitaltan nélkül a diákok igencsak nagy felfordulást fognak csinálni egy- két rosszul összekevert bájitallal. A Sötét átkok kivédése is nehézség lesz számukra, mivel nincs ki tanítaná nekik, és varázsolni sem fognak majd tudni rendesen a diákok, ugyanis bűbájtan sincs. Nem tudom mi lesz ebből az iskolából diákok és tanárok nélkül. Egyszerűen olyan, mintha a Roxfort a végét járná... Az egyedüli tanár akinek a jelenléte megnyugtat, az McGalagony professzor. Kedves, mosolygós arccal nézett ránk, ami megmelengette a szívünket.