Minden érintés

Támadás

Minden érintés

66. rész

*Draco szemszöge*

Kibaszottul nincs kedvem itthon lenni. Utálom ezt az egészet, undorodok ettől az otthonunknak nevezett börtöntől. Legszívesebben összepakolnám a holmim és itt hagynám ezt a szarkupacot. Mert ez az. Ez egy hatalmas szarkupac és annak a tetején állok én egy olyan élet felé kalimpálva amit tudom, hogy sosem fogok tudni elérni. Eddig volt rá lehetőségem mert azt gondoltam az én hülye eszemmel, hogy majd Tessa miatt jobb ember lehetek mert miatta képes lettem volna megváltozni még akkor is, ha ez az egész évekig tartana. Azon a napon mikor szakítottunk, sikerült elveszítenem Tessát, aki az egyetlen olyan ember volt az életemben akinek nem rohadt az egész lelke, és egyben az esélyemet is a jobb élet felé. Ha arra gondolok, hogy mekkora egy barom voltam, kedvem támad pofon vágni saját magamat és megkínozni amiért hagytam, hogy kicsússzon a kezeim közül csak azért, mert nem mondtam el neki semmit. Akkora egy seggfej voltam te jó ég!

- A kurva életbe!- ütöttem bele a falba teljes erővel. A falon egy hatalmas lyuk lett, az öklöm pedig felhorzsolódott. Még csak egy kicsit sem érdekel. Leráztam a kezem és megigazítottam a nyakkendőmet ami az ütés során félrecsúszott. A tükörbe belenézve egy olyan férfi nézett vissza rám akire rá sem ismerek. Sápadt arcom, fáradt, karikás szemek. Mintha nem is én lennék. ,,Ilyenkor jön rá ez ember, hogy kevés idő alatt milyen gyorsan meg tudunk öregedni, ha olyan életet élünk amiben több a szenvedés mint a boldogság." Ezt anyám mondta nekem még valamelyik nap. A tükörbe nézve pont ez jutott eszembe saját magamról. Egy csődtömeg vagyok. Egy kibaszott, szarházi csődtömeg. Faszomat az egészbe! A hirtelen kopogásra felkaptam a fejemet és az ajtóhoz sétáltam. Tudtam, hogy ki az így nem szóltam ki hanem simán lenyomtam a kilincset.

- Gyere Draco, menjünk le.- mosolygott rám anyám. Az a kibaszott mosoly olyan gyorsan fog lehervadni az arcáról mikor megtudja, hogy Tessával szakítottunk, mintha ott se lett volna. Ő az egyetlen ember aki ér valamit a családban. Anyám nem akkora dög mint az apám, csak a férfi szavak elnyomják a női szavakat, így anyám egy kalitkában éli az életét. Biztos kibaszott jó lehet neki ha még nem lépett le.

Az asztalnál már ott ült az az ember aki az apámnak hívja magát mások előtt, négyszemközt pedig úgy viselkedik velem mint egy utolsó féreggel. Utálom, hogy rohadtul hasonlítok rá külsőleg és belsőleg is. Utálom, hogy ő is a család része és belőle vagyok. Gyűlölöm, hogy miatta tartok ott ahol tartok és, hogy az életem egy teljesen másik irányba kezdett el haladni miatta és a kibaszott döntései miatt. Néha azt hiszem, hogy meg tudnám őt átkozni és kínozni, néha pedig azt, hogy még csak a közelében sem vagyok és elnyom. Ki a faszom az aki szeretne ilyen családban élni? Csodálkoznak a többiek, hogy nem mutatok ki egyetlen egy érzelmet sem? Csodálkoznak, hogy szívtelen vagyok és utálom az embereket? Töltsenek el itt egy nagyot és majd rájönnek, hogy mi van a háttér mögött, bassza meg! Leültem anyámmal szembeni székre és keresztbe tett kezekkel, hátradőlve vártam az első kérdést amiben biztos voltam, hogy apám fogja feltenni. Azt is tudtam, hogy mit fog kérdezni és, hogy hogyan fogja kérdezni. Fejben már a válaszon gondolkozok, mert ez a kérdés igényes választ kíván. Apám megköszörülte a torkát és rám emelte a tekintetét. Anyám remegő kezeit összekulcsolta, az ajkait összepréselte, én meg halálos pillantásokkal fordultam az apám felé, aki rögtön meg is szólalt.

- Mintha említettem volna, hogy ez egy családi ebéd lesz.- mondta apám. - Hol hagytad a fattyút?- kérdezte, nekem meg ökölbe szorult a kezem. Fattyú. Ha tehettem volna azonnal behúztam volna neki egyet és addig vertem volna amíg mozog, csak az Azkaban cellája nem igazán úgy néz ki mint a szobám. Én pedig nem fogok egy olyan ember életének elvétele miatt ülni mint az apám. Meg ha nagyon őszinte akarok lenni magammal, bátorságom sem lenne hozzá. Úgyhogy ennyit erről.