Minden érintés

Átkozott nyaklánc

Minden érintés

61. rész

Két hónappal később.

A dolgok mostanában nem mennek olyan jól. Az emberek le vannak szedálva, egy nevetést nem lehet hallani a folyosón, és sosincs nap. Ahogy bejött a tél, a nap eltűnt, és egy másodpercre sem jön elő. Olyan, mintha megszűnt volna minden boldog dolog, és itt maradt minden olyan, amitől rossz kedve lesz az embernek.

Néha szeretnék kiszakadni a szürke, monoton napjaimból és világgá menni, hogy aztán ne kelljen foglalkoznom az előttem álló problémákkal. Úgy érzem, hogy kezd megfojtani ez a világ, és szeretnék belőle kiszakadni, de nem tudok. Úgy érzem magam, mintha bezártak volna ebbe a valótlan világba. Olyan mintha egy játék lenne, amiben csak egy kitalált karakter figura lennék, és nem lehet kilépni. De sajnos minden nap rá kell, hogy jöjjek, hogy ez a világ amiben élek, az a csúf valóság, és ebből sosem fogok tudni kiszabadulni.

És ahogy elnézem az embereket, ők is így gondolják. Be vagyunk programozva, ugyanúgy viselkedünk és ugyanazt érezzük. Lehet megőrültem és csak beképzelem magamnak ezeket a dolgokat és lehet, hogy egyébként semmi baj nincs, csak az én fejemben van ez. Nem tudom. Pansy csendesebb lett, Natasa idegesebb, Zabini hülyébb Theoval együtt, Adrian ugyanolyan, Draco pedig furább mint valaha.

Nem mentem Dracoval, de ő elment három napra. Nem tudom, hogy oda ment-e, nem tudom, hogy kivel ment és mit csinált, de mióta visszajött, azóta valami nem stimmel vele. Szétszórt, ha beszélek hozzá, akkor kell egy pár perc mire megérti és válaszol, vagy válaszolni sem válaszol, mert fejben mindig valahol máshol jár. Nem beszél velem valami sokat, ha kérdezek csak akkor válaszol nagy vonalakban, ha nem tudja kikerülni a választ. Nem akar csinálni semmit, viszont Natasa mondta, hogy beszélt Zabinivel, és megkérdezte, hogy mit csinálnak esténként. Zabini pedig elszólta magát, hogy általában Draco nincs velük éjszaka. Azóta pedig teljesen belevéste magát a fejembe a tudat, hogy Draco lehet, hogy megcsal.

Egy botrányos nap után, hulla fáradtan feküdtem le aludni, hajnalban viszont az ajtó nyikorgására ébredtem. Először azt hittem, hogy képzelődök, ezért az oldalamra fordultam, hogy aludjak tovább. Azonban mikor kinyitottam a szememet, megláttam, hogy az ajtó nyitva van, és az odakintről beszűrődő fény megvilágítja az emberi alakot, aki előttem áll. Nem ijedtem meg, mert egyből felismertem Dracot. Kezében egy párna volt, és szó nélkül ácsorgott az ajtóban.

- Veled aludhatok?- kérdezte halkan, hogy a többiek ne kelljenek fel.

- Gyere.- emeltem fel a takarót, mire Draco becsukta maga mögött az ajtót, majd bemászott mellém az ágyba, és lefeküdt.

- Fáradt vagyok.- suttogta, közben pedig a kezét a derekamra tette, és közelebb húzott magához. Bevallom, jól esett a közelsége.

- Aludj.- túrtam bele a puha, selymes hajába, de ő megrázta a fejét.

- Lelkileg vagyok fáradt. Teljesen elfáradtam.- sóhajtott. És általában ilyenkor jönnek a kérdések, hogy vajon miben fáradt el. A titkolózásba? Nem tudja elviselni, hogy azzal amit csinál, engem bánt? Vagy szó sincs ilyesmiről mert semmi rosszat nem csinál, hanem egyszerűen év vége van, és elfáradt?

- Pihenj egy kicsit. Leesett az első hó, reggel megyünk a Roxmortsba.- mosolyodtam el, de ő nem.

- Nincs kedvem menni.- mondta halkan, mire bólintottam.

- Akkor maradjunk itt.- mondtam az ötletem. Ha nem akar elmenni, akkor nem megyünk. Annyira nem fontos, hogy ott legyek. Jobban örülnék annak, ha végre kettesben tudnánk lenni, mert erre nem igen volt alkalom az elmúlt két hónapban.