Minden érintés

Múltban ragadva

Minden érintés

75.rész

Érdekes dolog ez a fájdalom. Hogy miért? Azért, mert néha azok a sebek fájnak a legjobban, amik láthatatlanok. Nem látszik, nem hagyott a bőrömön nyomot, mégis gyötrő és mardosó érzést érzek ha rágondolok. Átveszi felettem az uralmat, és olyan embert kreál belőlem, ami hamarosan megszűnik létezni. Üres tekintettel bámulok a világra, miközben a fejemben a gondolatok százai kísértenek. Lehetetlen tőlük megszabadulni. Olyan, mintha egy kis hang a fejemben, ördögi terve szerint minden nap emlékeztetne arra, ami egy héttel ezelőtt történt. Akármennyire is szeretnék ettől megszabadulni, ebben az egy hétben volt elegendő időm arra, hogy rájöjjek, ezzel együtt kell élnem. A kínt nem unja az ember. Elviseli vagy belepusztul. És én először belepusztultam. A lelkem darabjaira hullott és elvesztettem minden olyan dolgot és embert ami kedves volt számomra. De ha győzni akarok, akkor fel kell állnom és nem számít ha nehéz. Pedig az, nagyon is nehéz. A lábaim minden egyes lépés után összerogynak, és kezdhetem az elejéről. Újra és újra a földre kerülök, de nem adom fel. Nem adhatom fel.

Halk kopogásra emeltem fel a fejemet. Először azt hittem csak képzelődök, de mikor megismétlődött a kopogás, felültem az ágyon. Megtöröltem kezemmel az arcomat, majd a párnát megfordítottam, hogy ne lássák a huzaton a hatalmas foltot amit a könnycseppek okoztak. A testem remegett. Valószínű azért, mert az elmúlt egy hétben egy falatot sem ettem és teljesen elhagytam magam. Lesápadtam, lefogytam és az immunrendszerem feladta a szolgálatot. Az ajtó hirtelen kinyitódott, mire oldalra kaptam a fejemet. Narcissa Malfoy lépett be rajta, majd csukta be maga után. Halkan sóhajtott egyet majd felém fordult, és apró lépésekkel haladva felém, leült mellém az ágyra. Arcán halvány mosoly jelentkezett, és óvatosan megérintette a kézfejemet.

— Hogy érzed magad? Jobban vagy, lelkem? — kérdezte, és látszott rajta, hogy próbálkozik. Próbál kicsit jobb kedvre deríteni minden nap. Szeretne kimozdítani a házból, szeretné ha egy kicsit sétálnánk a kertben miközben a madarak csiripelő hangját hallgatnánk, nevetgélnénk és a naplementében virágokat szednénk... Tetszenek ezek az ötletek, és valahol mélyen lenne is hozzá kedvem, de úgy érzem nem engedhetem meg magamnak, hogy jól érezzem magam. Nem megy. Ő meghalt. Miattam. Miattunk. A bűntudat hamarosan ketté szakít belülről és úgy érzem megfulladok ha valakinek a társaságában vagyok.

— Nem tudom. — vontam meg a vállam.  — Nem. —

— Pontosan tudom, hogy min mész most keresztül. Tudom, hogy mennyire fáj, hisz én is ezt érzem. De a fájdalom természetes jelenség, és jó. Ha nem éreznénk fájdalmat, milyen emberek lennénk? Neked hatalmas szíved van Tessa, és ha így folytatod, beleroppansz a fájdalomba és a szenvedésbe és lehet, hogy teljesen fölöslegesen. Van még remény. Ezt tartsd észben, mert kár lenne érted. — sóhajtott. —És ő sem szeretett így látni. — nézett rám, nekem meg bevillant a Prefektusi mosdó és a vérrel beszínezett vörös víz... Kirázott a hideg.

— Szeretnék pihenni. — húztam el a kezétől a kezemet. Ezzel jeleztem, hogy szeretném ha már kimenne és egyedül hagyna.

— Rendben. — állt fel. — De ha szeretnél kicsit változtatni a dolgokon, akkor gyere le. Lent leszek a kandalló előtt. — mondta, majd kisétált a szobából és becsukta az ajtót.

Újra síri csönd. Van az a mondás, hogy a csöndben hangosak a gondolatok. Nos, van mikor a legnagyobb hangzavarban is az én gondolatom a leghangosabb. Mióta vége van az iskolának, azóta nem voltam otthon. Valójában fogalmam sincs, hogy miért ide jöttem és miért nem haza. Talán azért, mert nem akarom őket is bajba sodorni. Anyát és apát. A levelekre válaszolok, úgy teszek mintha minden a legnagyobb rendben lenne és semmi nem történt volna. Néha mikor írom a levelet, elkalandozok egy kicsit és elhitetem magammal, hogy amit leírok az valójában igaz. Aztán elküldöm a levelet a galambbal és egyszerre zúdul rám a csúf igazság. Lefeküdtem az ágyba, és összehúztam magam. Minél kisebbre sikerül összehúznom magam, annál jobban érzem magam. Aztán majd valóban megszűnök létezni.