Minden érintés

Büntetés

Minden érintés

45. rész

Az, hogy ismét álomba sírtam magam tegnap este és reggel úgy keltem fel mint egy zombi, egy kicsit sem lepett meg. Túl szép volt minden, és már egyébként is kezdtem kételkedni benne, hogy a valóságban élek. Szóval a tény, hogy Draco haragszik rám és nagy esély van arra, hogy szakít velem, végre visszahozott abból a bizonyos rózsaszínfelhőből a földre. Rég volt már az, hogy sírva alszom el és sírva kelek fel, szóval ha úgy nézzük most minden a régi. Hirtelen újra ott kötöttem ki amikor még nem voltunk együtt és akkor is miatta sírtam. Semmi sem változott. Most is ő az oka annak, hogy sírok. Az egyetlen dolog ami zavar, hogy nem lenne okom sírni ha nem csatlakoztam volna Harry hülye seregébe. Tehát minden az én hibám.

Semmi kedvem nem volt felkelni az ágyból. Tudom, hogy most szombat van. Tudom, hogy szombaton nincs tanítás, így magunktól kell kitalálni egy teljes napos programot. Ott van a tanulás mivel pár nap és vizsgázok, viszont most teljesen fölösleges lenne a könyvek felett szenvedni és várni a csodára, hogy valami ragadjon már meg. Teljesen máshol járna az agyam, így semmi értelme. Szeretnék Dracoval beszélni ami szinte biztos, hogy adna egy teljes napra szóló programot, ugyanis nem hiszem, hogy szeretne velem beszélni akár egy szót is. Mivel ő nem beszélne hozzám, én mennék utána és egész nap könyörögnék neki, hogy álljon velem szóba.

Natasa még mindig ideges. Reggel kicsapta maga előtt az ajtót mikor mentünk ki a szobából, és ráordított az egyik lányra, hogy menjen már gyorsabban a lépcsőn vagy lerúgja. A lány riadtan nézett ránk aztán gyorsan arrébb ment. Pansy ugyanúgy van mint én, mert Adrian is haragszik rá. Azt hiszem ezt az ötletemet nem rakom be a legjobb ötleteim top három listámba, mert legszívesebben elfelejteném az egészet.

A lépcsőn leérve a fiúk nem voltak ott. Amióta itt vagyok, azóta ez az első olyan reggelem mikor nem vár lent minket senki. Összeszorult a mellkasom és szerettem volna visszamenni a szobába sírni, de Natasa húzni kezdett az ajtó felé. A folyosón menet úgy éreztem, hogy mindenki minket néz. És valóban így volt, mert nem csak én vettem észre. A diákok minden bizonnyal most már tudják, hogy mi is benne voltunk, ezért most megvetnek minket amiért Mardekáros létünkre ilyenekbe belemegyünk. Hát, ez van. Ezt kell szeretni és elfogadni. Nem tudok mit csinálni vele, egyszerűen csak megyek előre felemelt fejjel és nem fogom magam kellemetlenül érezni amiért néhány diák úgy gondolja, hogy rosszat tettünk. Magamtól is tudom, hogy ezt nem így kellett volna és ezzel kockára tettem a kapcsolatomat is. Nem kell, hogy még más is érzékeltesse velem, hogy milyen hülye és szánalmas voltam. Szó nélkül mentem volna végig a folyosón, de Natasa természetesen ezt nem hagyta annyiban. 

- Te mit nézel?- állt meg hirtelen Natasa.  - Sőt, mit néz mindenki? Nem láttatok még embert? Mi lenne ha valami mással foglalnátok el magatokat és nem velünk? Ennyire nincs életetek, hogy mással kell foglalkoznotok ahhoz, hogy ne unatkozzatok? Kopjatok már le rólunk!- nézett körbe, majd megindult a Nagyterem felé.

A Nagyterembe érve leültünk a szokásos helyünkre, a fiúkhoz. Draco nem volt ott. A fiúk nem nagyon néztek ránk, Adrian még el is fordult mikor Pansy hozzá kezdett el beszélgetni. Komolyan úgy csinálja mindenki, mintha a világ legnagyobb bűnét követtük volna el. Ez egy kicsit már túlzás.

- Draco?- kérdeztem Zabinitől, aki lassan felemelte a fejét a tányérjából, és sóhajtott.

- Fent van a szobában.- mondta.  - De ne menj fel hozzá.- folytatta, én meg kérdően néztem rá.

- Miért?- kérdeztem elfojtott hangon. Nem akarok sírni, nem sírhatok, de nagyon úgy érzem, hogy sírni fogok.

- Haragszik rád, Daniéla. Talán még sosem haragudott így senkire.- vonta meg a vállát. Hát, ez nem volt valami biztató. Kicsit szíven ütött, hogy azt mondta sosem haragudott így senkire mint ahogyan most rám.