Electronic L0V3

13. rész

Huszonhárom nap. Huszonhárom napja nem beszéltem Zaynnal. Tekintetemet a képernyőről az ablakra vándorol és a kinti világra. Az idő borús, öt óra múlt csak. Vörös hajamba túrok majd újra rá nézek a képernyőre. Attól nem félek hogy öngyilkos lett, vagy kárt tett magában. Pár képet rak ki a haverjaival és egyéb hasonló dolog. Így hát ezért nem aggódok. Felállok a székről és felveszem a fekete és lila inkább deszkás cipőnek mondható szerelmemet. Azt mondják a nő szerelmes a cipőibe, nekem ezért van csak egy. Én csak ebbe voltam szerelmes. Már kopott, sőt kissé kicsi is. De túlságosan imádom ahhoz hogy kidobjam. Felveszek magamra egy fekete pulcsit majd végig nézek magamon a tükörben. Egyszerű, világos kék kissé szakadt farmer, az imádott cipőm, egy lila trikó és a fekete pulcsi. Vöröses hajam a feketének hála most igazán vörösnek tűnik és még zöld szemeim is világítanak szinte. Az ajtó felé nézek majd vissza a laptop felé. Nem szoktam én csak így elmenni itthonról. De nem megy, nem bírok itthon maradni. Képtelen vagyok rá! Mit mondok apának miért mentem el csak úgy? Késő délután... egyedül... sétálni. Felsóhajtok majd kinyitom az ajtómat. A bejárati ajtó felé meg is indulok, jobbra nézek és újra végig tekinthettek magamon egy újabb tükrön keresztül mire megrántom a vállamat. Mintha ez saját magamnak válaszul szolgálhatna. Néha még nekem is feltűnik az abszurd viselkedésem... saját magamnak miért tartoznék magyarázattal?! Az ajtót szinte feltépem és kilépek a lépcsőházba. Hisztérikusan rohanok le a lépcsőkön és rontok ki a friss, de hideg levegőre. Mély levegőt veszek majd elkezdek sétálni, egyenes a kastély mellett el. Feltekintek rá, egyszerűen fantasztikus ahogy felém magasodik, ahogy a tornyai már bedőlnek, az ablakok kitörtek, a cserepek hullnak lefelé. Világ vége érzésem lesz tőle, és ez tetszik. Ahogy feléled bennem a félelem, ahogy össze szorul a szívem. Mély levegőt veszek majd előre tekintek az erdő felé. Egyre gyorsabban lépkedem, úgy érzem szétfeszít valami belülről. Kezeimet ökölbe szorítom és egyszerűen elkezdek rohanni. Hajam gyorsan csapódik hátra, pulcsim lifeg rajtam de nem érdekel. Olyan gyorsan rohanok ahogy csak tudok. Nem érdekel merre megyek csak rohanok, lebukok az ágak elől. Várom mikor kezdek fáradni, de öt perc rohanás után is ugyan úgy futnék. És futok is. Mintha ezzel magam mögött hagyhatnék minden szart! Huszonhárom nap és a világnézetem szürke lett az addigi szivárvány helyett. A nővérem elköltözött, végérvényesen. Nem örülök neki, szar apáékkal. De ő legalább boldog Aaronnal. És Zayn... csak annyit írtam neki hogy "Hali"... és semmi válasz. Huszonhárom napja nem beszéltünk, nem hallottam a hangját és nem láttam. Fogalmam sincs miért, nem tudom mi rosszat tettem. Eleinte minden jó volt, szilveszterkor ittam a tiszteletére... részegen beszéltünk. Ő mindig aranyos ha részeg... én meg csak felszabadultabb. Nem beszéltünk sokáig, és nem is volt túl értelem amit beszéltünk. Ő se értett engem, én se őt túlságosan. Életemben először részegedtem le... miatta. Mert az kérte igyak a tiszteletére mert ő is fog az enyémre. És ittam. Erre most... huszonhárom nap. El kell felejtenem őt, nincs jövője a kapcsolatunknak. Még barátság terén sem. Könyörgöm, több mint két hét! Legalább annyit írt volna hogy utállak... vagy nem is tudom. Lábaim felmondják a szolgálatot és egyszerűen össze rogyok. Kiterülök a hideg a földön és lihegve figyelem a szürkülő égboltot. Annyira egyértelmű volt hogy mellettem van, hogy beszélünk... talán túlságosan is ráakaszkodtam. Fogalmam sincs. Azt hiszem ma van a vizsgája is. Remélem azért sikerült neki. Szemeimet lehunyom és remegve kifújom a levegőt. Annyira szeretem őt... miért kellett nekem aznap felmenni Omeglére?! Miért voltam olyan béna hogy duplán kattintottam? Minek beszélgettem vele, miért nem léptem ki rögtön?! Miért szerettem bele?! Elront mindent, az egész életem szar! A suliban bukásra állok, egyre többet lógok... és mindezt miért? Hogy bejöjjek neki... el kell kezdenem inni és cigizni hogy bejöjjek neki. Mert neki az ilyen lányok jönnek be! Fel se tettem magamnak a kérdést hogy megéri-e tönkre mennem ahhoz hogy neki bejöjjek. Egyértelmű volt, mindent megtettem volna érte. És még most is... A mindennapjaim szerves részévé vált, annyira furák a napok hogy nem neki írók rögtön mikor felkelek. Hogy nem köszön el tőlem este. Hogy nem beszéljük végig az egész napot. Fura... Zayn is fura. Én is fura vagyok. Az egész életem fura. Mielőtt megismertem elítéltem az egész öngyilkosságot. Most meg? Megértem őket... komolyan megértem miért teszik. De hogy eret vágnak... a fájdalom? Ez még nekem is bizarr. Holott az egész életemet a bizarr szó lengi körül. De Zayn... ő más. Már most annyira távolinak és másnak tűnik a régi személyem. Elköltöztem anyámtól, apámmal élek. És ez a helyzet sem jobb. Mind két nővérem a pasijával lakik, én pedig... én belezúgtam egy srácba akit még soha nem láttam életem során. Soha nem voltam az a lány aki csak úgy eljön otthonról. Csak azért mert nem bírok otthon ülni... egy srác miatt! Te jó ég... nagyon elbasztam. Nyögve ülök fel és nézek végig újra a már csillagos égen. Most jut el tudatomig a jég hideg, hogy vacogok és hogy a lábaim remegnek a kimerültségtől. Nehezen állok fel és kezdek lassacskán vissza fele sétálni. Zsebembe nyúlok és ekkor jövök rá hogy telefonomat is otthon hagytam... hát ez remek. Előre fele leskelődöm, minden apró hangra össze rezzenek mögöttem. Lépteimet sietősre veszem. Amint felhangzik valami morgó hang ismét elkezdek futni. Agyam kiürül és csak futok. Mellkasnak csapódom mire ijedten lépek hátra és nézek fel. Kosárpálya... alig tízpercre van apámék házától. A srác félmosollyal tekint le rám míg végig mér.