Electronic L0V3

61. rész

Lazán befûzött bakancsommal rugdosom a padot a pályaudvaron és számat rágcsálva nézem a buszt. Egy idióta vagyok. Egy idióta, õrült picsa.

- Mégis csak vissza Bradfordba? - nevet fel a sofõr engem nézve, mire értetlenül rákapom a tekintetem.

- Talán - nyögöm ki, ahogy felismerem azt a férfit, aki haza is hozott. Determinisztika?

- Na jöjjön, ha már itt tetszik lenni, akkor csak fél - mosolyog rám barátságosan, én pedig meghúzom a táskám pántját, ami a vállamon lóg. Látom magam a busz ajtajának üvegében. A riadt arcomat, a kissé hullámos hajamat, amit tegnap mostam meg. Direkt hullámos, ezt imádja Zayn... lábaimon tépett fekete gatya, rajtam a bordó ingem. Hátamon a szürke táskám. Bennem a rettegés. A jegyet már oda is adja, én pedig a pénzt. Biztató mosolyt küldd rám és bár elmondanám neki, hogyha nem szól rám, akkor ott állok estig, de nem teszem. Hátrább lépkedem... de aztán meggondolom magamat és visszaülök a legelsõ, egyszemélyes ülésre. Innen legalább jó a kilátás. A gyomrom liftezik, és bár nem ettem semmit, úgy érzem, hányni fogok. A fejem lüktet, a tenyerem izzad és hirtelen úgy vagyok vele, bárcsak még egyszer lezuhanyoztam volna. Nem érdekel, hogy tegnap hajat mostam, hogy ma háromszor mentem el lezuhanyozni. Lehet, kellett volna egy negyedik is. Fülesem egyik felét bedugom a fülembe és máris zenét indítok. Lábam idegesen jár és úgy vagyok vele, hogy képtelen leszek kibírni két és fél óra utat... Vagy, hogy lássam õt. Hogy beszéljek hozzá. Uram atyám... el fogok ájulni. - Miért tetszik idegesnek lenni? - néz felém a buszsofõr, miután még egy elmebeteg embernek kiadja a jegyet. Mármint... itt van hajnali fél négy és én buszon ülök. Aludtam? Nem. Izgultam? Kibaszottul.

- Félek, hogy találkozom valakivel - mondom feszülten a férfira nézve.

- Nem éppen hozzá tart? - kuncog fel, ahogy becsukja az ajtókat.

- De - bólintok neki.

- Na jó, öt perc ide, vagy oda, ha maga itt elájul a székben - nevet tovább, ahogy kitolat az üres pályaudvarról.

- Köszönöm - nyögöm ki zavartan.

- Szóra sem érdemes - vonja meg a vállát, ahogy lazán kanyarodik a hatalmas busszal. Idegesen kopogtatom a telefonom képernyõjét, ahogy magam elé bámulok és a számat rágcsálom. Fél óra úgy telik el, hogy a zene lassan szól a fülemben, másodpercenként koppantok egyet a képernyõn, nézem a telefonomon lévõ óra kattanásait, olykor a busz tetején lévõ kis digitális órát, ahogy egyszerûen vált. Telefonomat feloldom és Danny neve felett tartom az ujjamat. De nem hívom fel... sokat baszakodott velünk... Átváltok facere és megkeresem ott. Legalább fel ne keltsem. "Úton vagyok Bradfordba, Trisha hívott. Hagyd az én megmondtam dolgokat. Rettegek..." lepötyögöm neki és el is küldöm, aztán tovább nézem magam elõtt az utat, amin erõsen suhanunk. Jó lehet ilyen szempontból buszsofõrnek lenni, kibaszott jó a kilátás. Telefonom csörögni kezd, mire a fülest kihúzom és felveszem.

- Mondd, hogy nem viccelsz! - ordít a telefonba Danny, én meg felnevetek.

- Már buszon vagyok, Danny - motyogom zavartan, ahogy kissé alábbhagy az idegességem, de a lábam még mindig folyton jár.

- Oh, te jó ég, köszönöm - nyög fel hörögve, mire elmosolyodom. - Mikorra ér be a buszod? - kérdi hadarva, mire értetlenül meredek a sötétbe.

- Elnézést, mikor érünk oda? - kérdem meg kicsit félve a buszsofõrt, mire ránéz az órára, aztán rám.

- Másfél óra, belehúzok - neveti el magát, mire elmosolyodom.

- Kimegyek eléd. Sõt, Zaynt felkeltem és kiviszem. Vagy fáradt vagy?! Tuti fáradt vagy, hát hajnal van... kocsival megyünk érted. Igen, az jó lesz! - hadarja el, mire felnevetek.