Electronic L0V3

32. rész

- Te hülye vagy - néz rám tökéletes komolysággal, míg õ az ágyon terül szét és engem néz. Én pedig csak pakolok. Lévén, hogy jobb dolgom nincs. Na jó, igazából, ha odamászok mellé, akkor már rég túlfûtött lenne a hangulat. Kínozni nem akarom... se õt, se magam. Így hát pakolok! Könnyedén szórom a ruhákat a táskába, míg elmosolyodom megnyilvánulásán.

- Többet vártam tõled. Ez komolyan létezik, Zayn - nevetek fel fejemet csóválva, ahogy behúzom a táskámat és mégis csak merészen lehuppanok mellé az ágyra.

- Adok neked C-vitamint, te meg felgyógyulsz a rákból? - néz rám szemrehányóan, mire felröhögök és a falnak vetem a hátamat. Úgy mint õ.

- Nem vagyok rákos, köszi. De amúgy Placebo hatás. Elhiszed és megteszi a szervezeted - vonom meg a vállamat.

- Erõsen hiszek abba, hogy nagyobb lesz a farkam, ha megcsókolsz, az máris placebo - horkan fel, de a végét elneveti, mire csak röhögve és értetlenül ránézek.

- Te tényleg ostoba vagy! - röhögök tovább, mire felvont szemöldökkel rám néz.

- Szóval, nem jó a példám Dr. Fable? - kérdezi cinikusan, mire határozottan megrázom a fejemet, miszerint nem.

- Egyértelmû. Te hülye vagy. Placebo, gyógyszereknél, csodáknál... ilyesmi témakörben. Nem pedig az önértékelési farok méreted - nézek rá továbbra is értetlenül. Ki hoz fel ilyen példát?!

- Az önértékelésem nem téves, a példám helyes - csúszik közelebb hozzám, mire érzem, hogy elpirulok. - Csoda lenne, ha nem csókolnál vissza - kuncog a nyakamba.

- Zayn! - förmedek rá, de addigra már ajkaimhoz hajolva puszit nyom rájuk.

- Na? - kérdi kuncogva, míg hol engedi, hogy ajkaink összeérjenek, hol nem.

- Idióta pöcs - motyogom zavartan, mire egyszerûen megcsókol. Egy amolyan "majdnem egy éve ismerlek a neten és végre elõször találkozunk pár napra és kellesz" csókkal. Hajamba túr, mire a lepkék, melyeket eddig figyelmen kívül hagytam, most vad ellenkezésbe kezdenek a túlzottan hatásos ingerre. Kissé lejjebb csúszok, így õ könnyedebben fordítja fejemet maga felé és csókol tovább. A lepkéim fele követ el hirtelen felindulásból öngyilkosságot, mikor az eddigi csókunk átmegy egy "nem mehetsz el" csókba. És hiába nem mondja, tudom, hogy csak ennyit akarna közölni evvel. Szinte már félig fekszünk, mikor kissé elhajol tõlem és lenéz rám.

- Minek is ültél te le mellém? - kérdi összevont szemöldökkel.

- Öhm, placebo hatás - nyögöm ki, visszagondolva az elõzõ témára.

- Amúgy, tudom mi az - említi meg könnyedén, a tipikus féloldalas, rossz fiús mosolyával. Ami neki fel se tûnik, az én egyik lepkécském viszont AK47-sel kezd odabent másokat gyilkolni.

- Az elveszett hitem vissza tért, miszerint nem vagy ostoba - felelem gúnyosan, leplezve mindazt, amit érzek. Odahajolok egy újabb csókért, õ viszont kissé hátrább.

- Tudod, hogy én nem így... vagyis... Zoe - röhög rám, ahogy szememet megforgatom.

- Mit szólnál, ha csak úgy, simán elengednéd magad? - kérdezem unottan, ahogy lelököm az ágyra és hasán átvetve lábamat ráülök.

- Ha elengedem magam, akkor...

- Összedõl a világ és Van Gogh visszavarja a fülcimpáját egy mamut csontból kifaragott tûvel? - kérdezem továbbra is monoton hangvételben. Õ egyszerûen felröhög kijelentésemen, én pedig csak elmosolyodom. - Tudom, oké? Én sem akarom pont így, pont most. Csak engedd el magad! Ha úgy alakulna, leállítalak, jó? - kérdem meg, szemébe nézve. Egyszerûen csak le akarom õt kapni anélkül, hogy érezném, ahogyan befeszül miattam.