Electronic L0V3

58. rész

x--- Zoe Fable ---x

Arcomat megdörzsölöm, ahogy már elbambulok a saját magam tükörképére. Úgy... harmadik napja nem aludtam. Az elsõ hála annak, hogy leléptem és képtelen voltam Zayn mellett kicsit is aludni. A második a tegnapi éjjel. Ma pedig... hát ma. Nem tudom, hogy lehet, hogy nem hívott. Más sem hívott. Mintha soha meg sem történt volna az egész. Kivéve, hogy a beszélgetések ott pihennek a telefonomban, hogy a szívás nyom ott virít a nyakamon, a mellemen, a csípõmön a fogainak a nyoma. Hogy még mindig meg van az a pár cetli, amit kaptam tõle, mikor elõször találkoztunk az állatkertnél. Hogy emlékszem mindenre. Úgy érzem magam, mint aki elárulta. Holott valamilyen szinten tudom, hogy nem. És még is. Remélem idõvel jobb lesz. Annak kell lennie, nem? Hajnali három, azt hiszem, ismét nem alszok. Nem is olyan rossz. Mondjuk a fejem már hasogat. Kezdek kikészülni az alváshiánytól, de képtelen vagyok aludni. Felkelek az ágyból és magamra veszek egy pulcsit. Összecopfozott hajamba túrok és kilépek a szobámból. Hallgatózóm pár percig, de apám horkolásából ítélve esélytelen, hogy felkeljen két órán belül újra egy cigire, eléggé kiütötte magát ismét. És ha Kate felkel, azt kurvára leszarom. De esélytelen, apu nem egyedül ivott. Belebújok a bakancsomba és halkan kinyitom az ajtót. Magam után behúzom, aztán szinte futva érek le a lépcsõn. Egy szaggatott farmer, egy szürke póló és egy másik szürke pulcsi. Remek az összhang a ruháimban. Telefonomat a zsebembe süllyesztem, ahogy elõre indulok. Kezdek hozzászokni, hogy minden este kijövök. Talán apám is, ha észre veszi. Vajon mi van Zaynnal? A fülest beledugom a telefonba, aztán felsóhajtok, ahogy a Trash metál üvölteni kezd. Csak ezt hallgatok. Félek, ha dubsteppet hallgatnék, vagy Trap-et, akkor elsírnám magam. Elõhúzom a cigis dobozomat, egy szálat az ajkaim közé illesztek és a dobozból kiveszem az öngyújtót is. Egy rutinos mozdulat, és a füst máris felfelé gomolyog. Visszagyömöszölöm a zsebembe és tovább lépdelek. Alig van pár ember kint. Hiába van nyár, hiába isznak ma is, a legtöbben már otthon vannak. Tetszik a nyugalom. Beleszívok a cigimbe és kifújom oldalra a füstöt. Vajon lesz olyan nap, amikor sikerül nem arra gondolnom, hogy leléptem? Hogy nem beszélek vele többet? Mikor leszek elég erõs, hogy elfelejtsem? Lábam elé dobom a cigit, de félre gurul, nekem pedig nincs kedvem utána lépni, hogy eltapossam. Hajamba túrok... annyira akarok vele beszélni! Annyira fel akarom hívni és elmondani neki, hogy sajnálom és, hogy szeretem. Érezni akarom, ahogy átölel, ahogy megcsókol és ettõl én kis híján a karjaiba ájulok. Ahogy pimaszul megmarkolja a fenekemet, aztán villant rám egy angyali mosolyt, mintha nem is tudná, mitõl pirultam el. Lépteim egyre gyorsabbak lesznek... hülyének néznek, ha futni kezdek éjszaka, hajnali háromkor?! Alsó ajkamat beharapom, ahogy a futás kényszer ellep. Úgy érzem, ha nem futok, megfulladok. Egyszer éreztem ilyet és az ott volt, Zayn szobájában, mikor õ az ajtóhoz nyomott és megcsókolt. Futni kezdek, nem érdekel az a pár értetlen tekintet, amiket azoktól kapok, akik még ilyenkor kint vannak. Rohanok. Át a tömbök között, fogalmam sincs, merre. Hallom az üvöltõ zene mellett a lihegésemet, úgy érzem a lábaim nem bírnak el. Túl kimerült vagyok, de tovább futok. Az erdõ felé kezdek futni, ott nincsenek, ott nem néznek hülyének. Ahogy beérek, csak gyorsabban futok. A fulladás érzése még mindig rajtam van. Olyan, mintha az, hogy megállnék, egyet jelentene a halállal. Képtelen vagyok arra, hogy megálljak. Érzem, amint pár ág és gyökér nekicsapódik a lábamnak, vagy karomnak, de csak rohanok. Elhiszem, hogy magam mögött tudom hagyni azt a félelmet és kétségbe esést, ami elõl futni akarok. Ami bennem van. Az erõs zene átvált dubstepp-be, én pedig úgy meglepõdöm, hogy el is esek a földön. Csúszok egy szépet, miközben a füles egyszerûen kitépõdik a fülembõl. A dubstepp hangosan kezd szólni, én pedig lihegve, hüppögve keresem meg a telefonomat a földön és megnézem, ki hív. Danny... Visszarakom a poros földre a telefont, hátamat nekivetem egy fának és egyszerûen elsírom magam. Három napja vágyakozik ki belõlem ez a zokogás. Lábaimat felhúzom, nem érdekel, hogy kicsit vérzik, hogy a gatyám nem direkt van már kiszaggatva, hanem az esés miatt lett ilyen. Nem érdekel a fájdalom, mert az a mentális fájdalom, ami elönt, sokkal nagyobb. A telefon elhallgat és ezzel a kis fény is megszûnik körülöttem. Térdeimre hajtom a fejemet és igyekszem lenyugtatni magamat, ahogy átkarolom a fájó lábamat. A szám újra szólni kezd, én pedig megint felveszem a telefont. Danny... összeszorított ajkakkal veszem fel és tartom oda a fülemhez.