Electronic L0V3

75. rész

Fülemben a füles, ahogy ott állok a hatalmas egyetem elõtt. A zöld fû túl zöld... ennél jobban nem ordíthatna róla, hogy ez itt bizony a Harvard. Mellettem megindul a férfi, de én nem mozdulok utána. Ellenszenves, mióta megláttam a reptéren. Persze, megértem én, hogy kell mellém kísérõ, ha már elõször járok itt, de bárcsak ne egy ekkora pöcst küldtek volna...

- Jöjjön, kérem - szól hozzám, de hangja olyan nyomottnak tûnik a zenén keresztül. Így is csak a szájáról olvasom le mondanivalóját inkább. Kezem felemelem és fejem megrázom. Elõször vagyok itt, kell az elsõ benyomás. A vérvörös téglát nézem és csak állok ott pár méterre a céltól. Cél? Azt hiszem. Annak kéne, hogy legyen, nem? - Ms. Fable, kérem - szól rám könyörgõen, mire lassan megindulok felé, de nem nézek rá. Továbbra is a hatalmas egyetemet szemlélem, a rengeteg épületet. A több ezer diákot, akik úgy néznek felém, mintha tudnák, ki lennék. Talán tudják is. Belépni az ajtón... fura. Ahogy a folyosón találom magam, annyira valóságosnak tûnik az egész. És bár tisztában vagyok azzal, hogy valóságos, mégis álomszerû. Én a Harvardon... biztos vagyok benne, hogy más is érezné a poént az egész mögött. Poén? Legyen inkább irónia. Követem az öltönyös férfit, miközben igyekszem mindent megjegyezni. Telefonomat elõveszem és zenét váltok. Emiatt viszont majdnem lekésem a kanyarodásunkat a fickóval. Jobbra megyek és ahogy azt a sok lépcsõt látom, máris elmegy a kedvem az élettõl is. Nem szólók senkihez. Néznek, tudom, hogy néhány sejti, ki lehetek. Bár azt kétlem, hogy milyen "kategóriában". Honnan kéne tudniuk, hogy én pszichológiával vagyok itt és mondjuk nem... fizikával. Fogalmam sincs, milyen más szakok vannak mondjuk még itt. De tuti sok. Felsóhajtok, ahogy felnézek és csak még több lépcsõt látok. Meghalok, mire felérek... Ez a csávó meg úgy mássza meg õket, mintha észre se venné, hogy több száz fok hever már mögötte. Lehet itt edz. Bár nehezen tudom elképzelni, ahogy a híres neves Harvard épületében egy kísérgetõ ember fel-le futkos direkt a lépcsõn. Lehet, csak fessnek akar tûnni mindenki elõtt. Bár elõttem biztos nem, nem vagyunk jóba. Mármint, õ udvarias, én meg õszinte. És mivel én õszinte, ezért õ bunkó. Hirtelen dõl neki a falnak, mire értetlenül nézek magam elé, elõttem pedig egy dermedt srác áll meg, bár kissé csapzott. Az egyik fülesemet kihúzom és kérdõn nézek rá, de õ nem szól semmit.

- Bocs - nyögi ki végül, mire a férfira nézek elõttem.

- Ha kérhetném, lökd is le - felelem unottan, ahogy visszarakom a fülest és megindulok tovább elõre, kikerülve õt. Oké. Ezek szerint a híres neves Harvardra nem olyan emberek járnak, akik napi huszonnégy órából tízet minimum etikettel töltöttek eddig... Jó tudni. A férfi utolér, majd le is elõz, én pedig csak megrázom a fejem. Felõlem futhat, engem nem érdekel, mennyi idõ után érünk oda.

- Várjon itt! - morogja ide nekem a férfi, amíg õ beviharzik egy nagy ajtó mögé, én meg csak úgy ott maradok... felsóhajtva nekidõlök a falnak és végignézek az üres folyosón. Furcsa, hogy üres. Eddig mindenhol voltak. Tuti valami nagyfõnökhöz jöttünk. Lábammal dobolni kezdem az ütemet, ahogy várok. Elvégre, mást nem tudok csinálni. Azért még mindig fura, hogy itt vagyok a Harvardon... és ezt senki sem tudja. Vagyis persze, dehogynem tudják... Zayn és az õ családja. Ezzel beleértve a srácokat is, de ennyi. Az én családom nem tudja. Nem tudják a szüleim, a testvéreim, sem a nagyszüleim, vagy bármely más rokonom. Azt sem tudom, mit hisznek, hol vagyok. Mindenesetre, amíg nem keresnek, addig minden rendben van, nem? Lehet azt hiszik, még mindig Walival vagyok Bradfordban. Nem tudom, nem is érdekel. Anya lehet azt hiszi, apával vagyok. Apa, ha esetleg képes felfogni, hogy nem vagyok otthon, lehet azt hiszi, csak kint vagyok, vagy anyuval. Li és Nan pedig szintén hiheti azt, hogy, vagy mucinál tanyázok, vagy apunál. A zene átvált a csengõhangomra, én pedig rögtön felveszem... elvégre Zayn hív. És hívás még mindig csak vészhelyzetre van.