Electronic L0V3

94. rész

x--- Zoe Fable ---x

Ahogy kiérek az épületbõl egyszerûen futni kezdek. A koli felé... nem fogom fel. Nem akarok felfogni. Nem akarom ezt. Egész eddig azt hittem talán akarom, de nem. Utálom, el akarok menekülni, rohadtul nem vágyom erre! Zihálva kezdem a lépcsõfokokat venni. Minél gyorsabban és akkor sem állok meg, mikor megbotlom. Ahogy kiérek a tetõre megpróbálok mély levegõket venni, bár nem túl sok sikerrel. A széléhez botorkálók és lenézek a mélybe, majd egyszerûen lerogyok és törökülésbe össze kuporodom. Az épület szélén... a térdeim lelógnak. És bassza meg mindenki, kurvára nem mennék beljebb, ha kérnék. Felpillantok miután a szívem nem a futás miatt ver már csak hevesen, a nap épp, hogy most kezd feljönni, nekem pedig az egész életem megváltozott egy kicseszett éjszaka miatt. Egy kis iszogatás miatt...

- Lófaszt - súgom magam elé, ahogy könnyekkel megtelik a szemem. Ez nem egy éjszaka történt. Ez nyár közepén történt. Mikor Doniya önkényesen beadta a jelentkezésemet. Aztán miután a srácok... újra beadták. És mikor én elfogadtam, hogy ide jöjjek beszélgetésre. Aztán minden egyes pillanatban mikor nem tettem ez ellen semmit. Mikor alá írtam a papírokat és most...?! Felvettek... emiatt a szar miatt... Telefonom csörögni kezd és a hányinger elkap... nem akarok senkivel beszélni. Elegem van a telefonhívásokból mára már. Harmadjára is újra kezdi... én pedig oda pillantok, majd felveszem. - Emlékszel, mikor egyszer megkérdezted miért utálok telefonálni? Mert kurvára gyûlölõk beszélgetni, hallgatni, hogy lebasznak... egy újabb eszköz, amivel akárki elérhet, soha nem lehetek egyedül. Ezért is utálok telefonálni - hadarom el neki, ahogy hangom néhol elcsuklik.

- Szeretlek nyugi - sóhajt fel.

- Nem vagyok nyugodt! Nem nyugszom meg! - akadok ki most már azt hiszem végleg.

- Zoe... - nyög fel õ mire fejemet megrázom, de õ ezt úgysem látja... mert ez csak egy kurva telefon.

- Nem merek hazamenni - súgom halkan és félve.

- Hazamegyek veled, oké? - olyan gyorsan vágja rá, hogy még a szipogást is abba hagyom.

- Zayn... felvettek - ahogy ezt kimondom, egyszerûen felzokogok.

- Mi...? - kérdez vissza lefagyva.

- Felvettek - hadarom el neki újra - és nem akarom ezt - hangom hisztérikus, de még enyhe ahhoz képest, amit érzek.

- Hey nyugi, babe, ez jó. Pszicho... vannak ott barátaid. Leléphetsz, oda költözök meg minden... könyörgöm, nyugodj már le! - egyszerûen olyan mintha rám ordítana én pedig tényleg lenyugszom... vagy inkább megszeppenek. - Remek, mély levegõ ki és be. Csupa pozitív gondolat... Birminghamben találkozunk, szólj mikor érsz oda, én is megyek - hadar, sürgetõen én pedig csak nézem ahogy a nap lassan felemelkedik.

- Ki fognak csinálni - súgom maga elé.

- Kit? - kérdez vissza rögtön, de valahogy tudom, hogy már pakol. Már most pakolna értem...

- Téged, engem... minket... - nevetek fel halkan, bár ez már csak beletörõdött nevetés, annyira mindegy az egész.

- Állok elébe, tudod, hogy nem az a fajta vagyok, aki összeszarja magát, nem? És különben is, elegem van. Basszák meg mindannyian! - Hangja élesen csattan... azt hiszem kikészült.

- Ne haragudj - kérem csendesen, míg a napot nézem és nem érdekel, hogy kissé fáj néznem mivel egyre élesebb és fényesebb. Nem tudok elszakadni a látványtól, képtelen vagyok rá.

- Rád soha - fújja ki a levegõt fáradtan.

- Nem akarok haza menni - rázom meg a fejemet, ahogy hajamba túrok és lehajtom fejemet.