Electronic L0V3

76. rész

Eldõlök az ágyon és szemeimet lehunyom, ahogy végre a bunkó bébiszitterem becsukja az ajtót és magamra hagy egészen holnap három óráig. Úgy érzem meghalok, ha most nem alszom. Nem is alvásra vágyom, csak arra, hogy ne kelljen semmire se gondolnom. Pedig tudom, hogy kéne, Zayn is most... versenyez? Fogalmam sincs, minek kéne ezt hívni. És még csak nem is töröm a fejem azon, hogy jó szót találjak. Hívni fog, ha végzett, tudom. Addig egyetem... Irodalomból kötelezõ lenne vizsgát tenni, lehet abból kéne emeltet csinálnom. Francia közép szinten. Minden más négyes feletti százalékok. Igen, ez így teljesíthetõ lenne. Lenne? Lesz. Merthogy muszáj most már az elõrehozott érettségire gondolnom, elvégre megírtam a legjobb pszichológia tesztet. Még mindig alig bírom felfogni, hogy ekkora faszfejek voltak... mikor már lépnék le közlik, hogy akkor személyes vizsga. És konkrétan vizsgáztattak. Nem lett volna illendõ szólni, hogy számítsak rá? Vagy, hogy lesz valami ilyen?! Mert, hogy a tíz embert így csökkentik háromra. A maradék háromból pedig jegyek alapján kerül ki egy. De ez köcsögség! Ugyan úgy, mint az, hogy az a másik két ember még arról nem is tud, hogy még nem biztosított a helyük. Persze, ha kívülrõl nézem, megérthetõ, nem stresszeltem rá most sem, a döbbenet nem engedte. Elvégre szóbelizni pszichológia szakterületeibõl az adott tanárokkal eléggé ledöbbentõ. Még azt is megértem, miért nem mondják el majd a másik két embernek, hogy a jegyek számítanak, mivel így annyit hoznak majd, amennyit jónak éreznek. Nekik pedig gondolom fontos, hogy minél jobb legyen az alapjuk is. És azt is gondolhattam volna, hogy nem fognak abban hinni, hogy kétszer kitöltesz valamit a neten, vagy egy sima papírt és máris tudsz mindent. Talán tudtam is, csak belátni nem akartam. Szóval mondhatni, megértem õket, de ez nem azt jelenti, hogy nem tartom kibaszott nagy alattomosságnak azt, amit tesznek. Most pedig nincs más választás, el kell kezdenem felkészülni az elõrehozott tantárgyakból való érettségire, a plusz tantárgyakra, rá kell feküdnöm a franciára, illetve azért a pszichológiába is még jobban bele kéne ásnom magam. Hogy magyarázom ki a napokat, amiket nem fogok otthon tölteni majd? Lehet, el kellene mondanom, talán... de... nem akarom még. Úgysem biztos. Majd azt mondom, hogy... ott alszok valakinél. Fasz tudja. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy átgondoljak mindent rendesen. Arcomat a párnába fúrom, ahogy hasra fordulok és mindennél jobban akarom, hogy legalább ez Zayn ágya legyen... Szorosabban húzom magamhoz a rohadt párnát, de sok értelme nincs. El kell intéznem az egészet az iskolámmal, hogy elengedjenek ide napokra... és, hogy adjanak felkészítõ órákat. Lehet, el kéne mennem körülnézni a városban, de egyedül? Ehh... Felülök az ágyon és körbenézek a szobába. Van itt bent még három másik ágy... szóval ilyen itt egy koli szoba... itt fogok lakni? Vajon ez koedukált koli, vagy sem? Felsóhajtok és beletúrok a hajamba, ahogy elhaladok egy vékony tükör elõtt. A négy sarokban vannak elhelyezve az ágyak, amik végében ott van egy-egy szekrény. A szekrények ajtaja viszont tükörbõl van. Nincs ez rosszul berendezve. Ráadásul még íróasztalok is vannak. Bár abból csak kettõ, az ablakok alatt, egymás mellé tolva. Viszont középen továbbra is azért elég nagy tér van. Nem rossz... Telefonomat a zsebembe süllyesztem és kinyitom az ajtóm. Négyszázhetes szoba... legalábbis hatalmas számokkal ez van felfestve az ajtóra. Kilépek a folyósra és becsukom magam mögött. Alig hallani zajokat, egy kis zenefoszlányt bírok kivenni, meg talán egy sorozat hangja... fogalmam sincs. Bár nem csodálom, hogy ekkora a csönd, nyár van. Mindenki hazamegy, aki tud... vajon én haza fogok járni? Nekitámaszkodom az ajtó mellett rögtön a falnak és csak várok egy kicsit. Senki nem jön ki a folyosóra és az édes pofa kísérõkém sem ugrik elõ a sarok mögül, szóval úgy érzem, megindulhatok egy kicsi felfedezõ útra. Nemsokára nyolc óra, de mivelhogy július van, még világos minden. Viszont lévén, hogy péntek, azért valahogy nekem megvan a "közeleg az éjjel" hangulatom. Elfordulok a kinti látképtõl és a másik irányba elnézve megszemlélem ismét az emelet számát... hatodik. Alsó ajkamat beharapom és megindulok a lépcsõ felé, felfele. Ez az egész tíz szintes. Ahogy a lépcsõ felé haladok elolvasok minden kiírást, amik az ajtók mellett vannak. Minden ajtó mellett ott van egy kis tábla, rajtuk pedig rajzok, nevek, idézetek. Mindenféle. Elárul sok mindent. Milyen típusú emberek laknak az adott szobákban. Ahogy viszont ténylegesen megindulok felfelé a lépcsõn, a falon függõ képeket kezdem nézni. Lediplomázott diákok, versenyen elért eredmények, kutatások, sportolók, szövetségi bulik. Szóval ilyen az egyetemi élet? Mikor elérem a legfelsõ szinten még vezet egy majdnem fél lépcsõ felfelé, én pedig továbbmegyek. Megpróbálom kinyitni a fém ajtót, de nem enged, vállal kicsit nekidõlök, mire kinyílik. Mély levegõt véve lépek ki az épület tetejére, majd csukom be magam után az ajtót. A szél rögtön arcomba fújja a hajamat, szóval hátrakötöm, ahogy középre sétálok. Innen ellátok még a folyóig is, na meg persze, az egyetem épületeire is. Leülök a szélétõl kissé beljebb, nem akarom, hogy meglássanak és aztán még le is basszanak érte. Elõveszem a cigimet és rágyújtok, ahogy elmerülõk a folyó nyújtotta látványban. Szemeimet lehunyom pár pillanatra és drukkolni kezdek Zaynnak. Elvégre, ma derül majd ki, hogy tovább jutott-e, vagy sem. Azt hiszem. Ahogy ismét magam elé pillantok, valahogy sokkal fáradtabbnak érzem magam. Túl sok minden történik egyszerre. Olyan dolgok, amik túl sok mindent változtathatnak meg. Nézem a lemenõ napot, ahogy átszínezõdik az ég, szép lassan. Ahogy a folyó fodrozódik és megtörik rajta a napfény. A fákat, ahogy éppen csak lengedeznek. Gondolom, lent nem fúj annyira a szél, mint itt fent. Azt hiszem, ez a Charles folyó. Bár közvetlen elõtte - az én szemszögembõl - ott van egy park is. Szülõi beleegyezés kell arra, hogy itt vagyok. Mármint, a felkészítõre. El kell mondanom otthon... muszáj. Viszont... lehet, elég lenne az iskolám beleegyezése is. Legalábbis, addig tudom ilyen helyettesítõ aláírásokkal kihúzni, míg ténylegesen fel nem vesznek. Pár hónap, jobb, mint a semmi. Addig elég lesz akkor az iskolámból az igazgató, az igazgató helyettes és az osztályfõnököm aláírása. Plusz egy személyé, aki elmúlt huszonegy. Ezt nem lesz nehéz összehozni így. Mély levegõt szippantok, ahogy elnyomom magam mellett a cigit és lepöckölöm a tetõrõl. Élvezem a süvítõ szél hangját és a madarakat. Egy kis nyugalom... rám fér ennyi nap után. Nem, mintha nem szeretnék Zaynnal lenni, de õ is balhés srác, túl sok minden történik mellette. Amit tagadhatatlanul imádok, mellette olyan, mintha tényleg élnék, de mikor így lepihenek... Mikor csak így magam vagyok és átgondolhatok mindent, rá kell jöjjek, még mindig hulla fáradt vagyok. És nem tõle, csak a stressztõl. A gondoktól. Nemsokára augusztus, ami azt jelenti, nemsokára iskola. Bár kétlem, hogy ez az évem hasonlítana majd egy tizedikes évéhez. Biztosan nem. Arcomat megdörzsölöm és ahogy szemeimet lehunyom, újra végigsöpör rajtam elemi erõvel a fáradtság. Nemsokára nyolc óra lesz, én pedig csak meredten bámulok magam elé. Ez is egyfajta pihenés, bár mostanában ritkábban jött elõ ez a fajta kizárás nálam. Mikor semmire sem figyelek, de beszélek, ha kell és egyszerûen a gondolataimba mélyedek. Mondjuk, nem is találkoztam olyan emberekkel nagyon, akikkel nem akartam. Zaynék... náluk ezt, azt hiszem, talán képtelen lennék bejátszani. Szememnek olyan könnyed megnyugvást ad a szürkülõ ég, hogy még a hideg is kiráz. A folyó vize már feketének tûnnek, a fák levelei pedig sötétebb zöldnek. Telefonom érzem, amint rezegni kezd, én pedig eltépem a tekintetem a látképtõl és leolvasom Zayn nevét.