Electronic L0V3

25. rész

Meleg a nyakamnál, végig az államon, majd az ajkaimon. Remegve sóhajtok fel, ahogy agyam felfogja, hogy Zayn puszilgat. Férfias illata eltömíti orromat. Lustán csókol meg, én pedig kényelmemben szinte nem is válaszolok neki. De azért fáradtan a nyaka köré fonom kezeimet és hunyorogva kinyitom a szemeimet.

- Kukucs - mosolyodik el lágyan, reggeli rekedtes hangjától inkább ismét lehunyom a szemeimet egy lágy sóhaj keretében.

- Kukucs - motyogom vissza, míg õ ledõl mellém, én pedig fejemet a karjára rakom, egyik lábamat pedig felhúzva a csípõjére. Fejemet szinte belefúrom a bõrébe és egyszerûen tovább lustulok - Hány óra? - kérdem ásítva.

- Kilenc körül - mondja halkan, mire feltekintek rá. - Rég aludtam ilyen jót - mosolyodik el, majd gyors puszit nyom ajkaimra.

- Egyetértek - kuncogok fel mosolyogva, államat a mellkasára rakom és onnan kezdem tanulmányozni õt.

- Hívtak téged, már kétszer... - mondja zavartan, mire szemöldökömet összeráncolom értetlenül - Az egyik valami Veron volt és azt mondta, hogy este hétig tuti nem érnek vissza a szállásra, és hogy az ofõd azt üzeni, hívd, ha bármi bajod van. De végül lazán bevette, hogy napszúrást kaptál - nevet fel, mire el is mosolyodom. Este hétig vele? Több, mint fantasztikus... de ki hívott még?

- Ki hívott még? - kérdem meg rögtön, mire elkomorul - Zayn? - kérdem bizonytalanul, ezzel próbálva ösztönözni õt, hogy mondjon már valamit.

- Anyámék már apróbb sikító rohamot kaptak, hogy megtudták, hogy itt vagy. Lemehetnénk reggelizni - veti közbe, mire teljes értetlenség lesz úrrá rajta. Ki hívott, hogy így titkolja?

- Hol a telefonom? - kérdem lazán, míg lekászálódom róla és megigazítom magamon a trikót, lévén, hogy teljesen elcsúszott rajtam.

- Zoe - kéri halkan, mire egyre rosszabb elõérzetem lesz. Ashton? Nem hiszem... tudja, hogy soha nem veszem fel neki. De akkor miért ilyen? Meglátom asztalán pihenni a telefonomat, mire rögtön érte nyúlok és feloldom. Látom Veron számát, majd... apuét. Kemény öt másodperces beszélgetési idõ. Komoran tekintek fel Zaynra, aki csak szomorúan vizslat. Megnyomom a zöld kis gombot és elfordulok tõle, csak, hogy kilessek az ablakon. Hátha eltereli a figyelmemet a verõfényes napsütés arról, amit biztosan tudok... Zaynnak szar kedve van és félt. Apámtól. Tehát apám valószínûleg megint ittas...

- Hol az istenbe vagy?! - ordít a telefonba, mire a gombóc a torkomban varázslat szerûen megjelenik, alig egy röpke másodperc alatt - Tegnap elmentél iskolába, akkor nem kéne szólni, hogy valahol ott alszol?! - kérdi üvöltve, bár aligha tud artikulálni... vagy normálisan beszélni. A szégyen elönt... ezt hallgatta végig Zayn is?

- Osztálykiránduláson vagyok - felelem ridegen. Figyelmemet próbálom lekötni a kint sétáló emberekkel és a madarakkal. Egy kislányt végig követek szememmel amint a bringáját tekeri és az apja szurkolva fut utána.

- Miért nem szóltál róla?! - förmed a telefonba, mire tekintetem eltépem a kint lévõ családi idilltõl.

- Szóltam, egy hónapja mondogatom már - motyogom halkan, amíg Zayn falát szemlélem meg. Egyszerû kék. Egy szekrény, ágy, az asztala. Rajzok mindenütt.

- Nekem ugyan nem mondtad! - mordul a telefonba és ezzel egy idõbe lágyan ölel át hátulról Zayn. Fejét nyakamba fúrja, igaz nem a telefon oldalánál, de mégis ellépek tõle és kezemmel távolságot mutatok neki. Nem akarom, hogy hallja.

- Most mennem kell me...

- Nem érdekel, miért kell menned! Nancy is hívott... - mordul fel utálattal, mire a csodálkozás érzem, hogy kiül arcomra.