Electronic L0V3

57. rész

Megdörzsölöm az arcomat, ahogy a felkelõ napot nézem és rájövök, hogy nemsokára hat óra. Nem aludtam... nem feküdtem be mellé. De néztem. Ez betegesen hangzik... de akkor is. Többet nem látom, maximum képeken. Odanézek az asztalra és a cigijeimre, amik nem a dobozban hevernek. Megfogom az egyik filcét és a kezem közé fogom a három szálat. Az egyikre ráírnám hogy szeretlek de remegõ kezeim között egyszerûen széttörik a szál... kezembe veszem a másikat és ismét ráírom miszerint "szeretlek" majd a másikra, hogy "sajnálom". Oda rakom õket szépen egymás mellett az asztalra és pár pillanatig bámulom a saját remegõ kézírásomat. Talán nem tudok elmenni köszönés nélkül. Megfogom a telefonomat és végignézek magamon. Karikás szemek... rajtam a tegnapi ruhám minden darabja. Óvatosan felemelem a táskámat. Hátra nézek az alvó srácra és kilépek a szobából. Le fogom késni a buszt... és azt nem akarom, hogy ott találjon meg a pályaudvaron. Halkan lépdelek le a lépcsõkön, soha nem hittem volna, hogy egyszer hasznát veszem annak, mikor apu egy hónapig folyton rám szólt, hogy halkan járjak. Csak ha kellene, akkor tudjam, hogy kell minden helyzetben osonni. Talán neki is el kellett szöknie élete szerelme elõl... hmm... A földszinten a vállamra kapom a táskát és felsóhajtok, ahogy megindulok az ajtó felé.

- Zoe? - szólal meg egy értetlen hang, mire megdermedek. - Te... hova mész? - nehezen fordulok Trisha felé. Elkínzott arccal nézek rá, õ pedig a szája elé kapja a kezét. - De... miért...én... tegnap - mutat fel az emelet felé, én pedig megrázom a fejemet. - Hogy tud elengedni?! - hördül fel, mire szomorúan elmosolyodom.

- Nem tud róla - vallom be, ahogy végigsimítok nyakamon és ezzel együtt azon a kis harapás nyomon is, ami még tõle van.

- Oh, te jó ég - ül le a székre, ahogy most homlokára csúszik a keze.

- Sajnálom... én... nem bírom ezt így - nyögöm ki zavartan és dadogva. A sírás kerülget, nem gondoltam arra, hogy Trisha ébren lesz!

- Össze fog törni - motyogja maga elé bámulva.

- Annyira sajnálom... én... - nem tudok mit mondani. Hiszek benne, hogy nem fog összetörni. Talán csak bemagyarázom magamnak, hogy letudjak lépni.

- Ne kérd, hogy mikor kilépsz azon az ajtón, ne menjek fel és szóljak neki - néz fel rám nyúzottan.

- Kérlek ne - rázom meg a fejemet eggyel hátrább lépve. - Tudom, hogy nehéz lesz neki, de nekem az a nehéz, hogy vele maradjak - vonom meg a vállamat kétségbe esve. - Én tényleg sajnálom, de õ már jól van. Én egyre szarabbul vagyok mellette - nevetek fel kínosan, ahogy hajamba túrok. - De esküszöm szeretem, viszont megfogadtam valamit anyám pasija miatt. És megszegném, ha most nem lépnék le... ha nem hagynám itt õt... - annyira akarom, hogy megértse. Érzem, hogy könnyek gyûlnek a szemembe, mire felsóhajtok és a mennyezet felé nézek. - Szia - köszönök el tõle és ezzel együtt kis is lépek az ajtón. Gyorsan szedem a lábaimat, könnyeimet nem engedem ki. Imádkozom, hogy Trisha ne szóljon Zaynnak. Ha szól... akkor végem. De vajon a fiának segít, vagy az eszének? Bár Trisháról van szó... az esze is a fiának segítene. Lihegve érek oda a pályaudvarra. Remegõ lábakkal pásztázom végig a buszokat, mikor megtalálom a Birminghambe menõt. Csak ott állok mellette és nézem. Pár ember felszáll rá, de nekem még van hét percem erre. Oldalra nézek és talán nagyon mélyen azt kívánom, hogy Trisha szóljon neki, hogy most fusson ide. Hogy kérje, hogy maradjak, hogy bírjam tovább. Hogy elégedjek meg ezzel a kapcsolattal... A buszsofõr kérdõn néz rám. Engem elkap a hányinger. Vajon ugyan olyannak fog tartani, mint Ameliát? Én nem megcsaltam, én elhagytam. Vajon ugyan úgy fog utálni engem a következõ lány, aki lesz olyan szerencsés, hogy Zayn közel engedi magához? Vajon én is ugyan úgy elárulom most õt? Erõt veszek magamon és fellépdelek a buszra... a sofõr villant rám egy barátságos mosolyt. Talán nem én vagyok az elsõ szerencsétlen, aki majdnem elbõgi magát egy busz miatt...