Electronic L0V3

72. rész

x--- Zoe Fable ---x

- Azt a rohadt - sóhajt fel Clare, ahogy megnézi, mit csinált Zayn.

- Zoe volt - mutat rám, ahogy gyorsan beledobálja a táskájába a spray-ket és arrébb dobja õket.

- Ja, képzelem - röhögi el magát Wali, amíg én megnézem, õk miket alkottak. Apró smiley, néhány írásos próbálkozás. Több, mint amit én összehoztam volna. - Zayn, figyu. Nem lenne gáz, ha lépnék Clare-vel? - kérdi Wali odasomfordálva Zaynhoz.

- Hova? - vonja fel a szemöldökét.

- Kávézóba - közli egyszerûen Wali, mire Zayn rámnéz és én biccentek.

- Jó, de hatra otthon vagy. Fel fogom hívni anyát - mutat rá szigorúan, mire Wali boldogan beleegyezik és már igyekszik is az alagút felé. - Nana! - húzza vissza Zayn. - Megvárod, amíg összepakolok és kikísérlek - szól rá idegesen. Oh, néha elõtör a nagyon aggódó bátyó énje.

- Összerakom addig én - vonom meg a vállam, mire óvatosan rám pillant, én meg a lányok felé lököm õt. Megindul velük, én pedig ráérõsen bepakolok a táskájába. Nem telik öt percembe sem szerintem. És ennyi idõ elég Zaynnak is, hogy visszaérjen hozzám. Felkapja a táskát elõlem és visszahúz a kissé erdõs részbe, hogy aztán a táskát ledobja az egyik fa tövébe. Én viszont kihúzom kezemet a keze közül és megindulok feljebb. Fel akarok jutni arra a hídra!

- Szökünk? - lép mögém könnyedén, mire határozottan bólintok, ahogy nézelõdve felfelé haladok. Nem szól semmit, de érzem, hogy mögöttem lépked. Odaérek a kis híd mellé, ami legalább mellig ér nekem, mire hátranézek Zaynra egy fintorral. Õ csak mosolyog és megrántja a vállát. Elnézek oldalra, de ahonnan jöttünk, csak nehezebb lenne felmászni, a másik irányba pedig, ahogy látom, ugyan ekkora marad a szintkülönbség. Ismét felé fordulok és hátamat a betonfalnak vetem, õ pedig csak néz és mosolyog, ahogy fejét megrázza. Megfogja a derekamat és egyszerûen felültet, majd felmászik mellém. Nem állok fel, csak nézem karjában az izmokat, ahogy neki semmi nehézségbe nem kerül mellém feljönni. Feláll és felhúz engem is. De most õ indul meg elõre, nem kell mondania, tudom, hogy volt már itt fent. A sínen sétálok utána. Egészen elmegy középre, én pedig a széléhez sétálok. Oldalt van egy derékig érõ betonrész ismét. Gondolom, biztonsági okokból volt itt anno. Most már lehet, hogy csak azért, mert ha lebontanák ezt az egészet, akkor a vonatok közlekedése leállna pár napra itt. Elõrébb hajolok, szinte kihasalok csak azért, hogy letudjak nézni oda, ahol nemrég még voltunk. Magasan vagyunk, talán nem annyira, de mégis úgy érzem, ha leesnék, lenne esélyem a halálra... Visszahúzódom és felülök a kis betonperemre. Nézem, amint õ a másik oldalon támaszkodik és nézi a várost. Pöpec a látvány, az biztos. Fogalmam sincs, hogy fél-e, vagy sem a holnapi nap miatt. A következõ forduló. Ötletem sincs, hogy most beszélnem kéne-e errõl vele, vagy sem... Esetleg kivételesen most talán hagynom kéne. Szeretnék egy évet elõreugrani az idõben. Szeretném tudni, mi lesz velünk. Mi lesz vele és velem... Vajon egy év múlva eszembe jut majd ez a nap, hogy pont erre gondoltam úgy, hogy õt bámultam? Nagyon megváltozunk majd? Felvesznek engem a Harvardra? És õ addig már kiad egy lemezt? A ránk telepedõ csönd szinte megfojt, mégsem zavar. Egyszerûen csak akkora nyomást érzek egyik pillanatról a másikra magamban, hogy úgy érzem, összeroppanok. Fejemet lehajtom és összeszorított ajkakkal azt nézem, ahogy saját sarkaimmal a betont rugdosom. Kezei megfogják a combjaimat és szétnyitják õket. Könnyedén lép lábaim közé, majd húz oda derekamnál fogva magához és csókol meg. Annyira határozott, hogy én egy pillanat alatt vesztem el az én határozottságomat, amit eddig éreztem legalább. Azt hiszem, csak akkor veszem észre, hogy ingét szorongatom, mikor hátrább húzódik egy csöppnyit. Kezeit jobban a derekamra fonja és fejét érzem, hogy a vállamra hajtja, én pedig visszaölelem õt. - Na gyere! - emel le a szélérõl, én pedig igyekszem nem elesni. Õ leugrik, vissza az erdõs részre, én meg fintorogva leülök a szélére és igyekszem rávenni magam. - Ugorj! - nevet rám, ahogy beáll elém.