Árnyvadászként Az Élet II. [•JAVÍTÁS ALATT•]

11. Rész

– Biztos, hogy nem! – kiáltottunk fel egyszerre Alec-kel. Mindkettőnk hangjából csak úgy áradt a felháborodottság, jogosan.

– Sajnálom, de nem én raktam össze a párokat, és nem lehet rajtuk változtatni – nézett fel a papírból Mr.Starkweather. Akárki is volt az, úgy tűnt jól kiakart velem cseszni. Köszönöm bizonyos valaki.

– Biztos nyomós oka van, amiért őt választották a párodnak – nézett rám, mire én csak megértően bólintottam. Hát persze, és ezt higyjem is el?

– Én sejtem, hogy mi lehet az oka – vigyorgott pajkosan Jace.

Legszívesebben leütöttem volna a fiút, egy hólapáttal. De helyette inkább megajándékoztam egy szúrós pillantással.

– Na, ne nézz így! Tök jó buli lesz! – lépett oda hozzám, majd szórakozottan átkarolta a vállam.

– Na most azonnal vedd le rólam a  mocskos mancsod! – löktem le a vállamról a kezét, majd arrébb araszoltam.

A falnak támaszkodva hallgatam végig, ahogy a tanár felolvassa a többi párt.

– Mindenki vegyen el egy-egy botot, aztán kezdjétek el az edzést! – adta ki az újabb feladatot a Mr.Starkweather

Jó diákhoz méltóan egyből megindultam a botokat tároló polchoz. Odaérve elvettem az egyiket, majd körbenézve a teremben kerestem helyet magunknak.
Mikor ez megvolt meg is indultam a kinézett sarok felé, s odaérve a botomra támaszkodva kezdtem el keresni tekintetemmel a szöszit.

A fiú a falnak támaszkodva beszélgetett egy számomra ismeretlen, barna hajú lánnyal. Látszólag jól szórakoztak, mert úgy vigyorgott mindkettő, mint a tejbetök. Jace rámnézett, váltott vele még pár szót, aztán egy botot felkapva elindult felém.

– Na, mutasd, mit tudsz! – állt meg előttem vigyorogva, miközben a botot megpörgette a kezében.

A kezemben lévő tárgyat felé lendítettem ezzel megtámadva őt, de sikeresen kivédte ütésemet. Ezután visszatámadt, amit sikerült nekem is kivédenem.
Ezt játszottuk még egy darabig, mikor akaratlanul is, de elbambultam.
A szőkeség kapott a neki kedvező alkalmon és kiütötte kezemből a fegyvert, amit elkapott – így már két bot volt a kezében.
Én viszont ott álltam üres kézzel vele szemben. Vigyorogva közeledett felém, így automatikusan elkezdtem hátrálni, mígnem a falnak ütköztem. Amikor odaért hozzám a botokat a nyakamhoz rakta és testével is a falhoz szorított, ezzel minden lehetőséget kizárva a menekülésemre. Fantasztikus.

– Nem rossz, de nem kéne elbambulnod – duruzsolta a fülembe, amibe beleborzongtam.

– Oké, de mostmár engedj el – motyogtam és zavartan sütöttem le a szemem.

Mosolyogva teljesítette a kérésem, majd tovább folytattuk az edzést...