Árnyvadászként Az Élet II. [•JAVÍTÁS ALATT•]

37. Rész

A mellettünk álló szőkeségre kaptam a fejem, aki csak vigyorogva vizslatott minket.

– Hát persze – lépett el tőlem Magnus, mire én megajándékoztam őt egy gyilkos pillantással.

Ő csak mosolyogva intett nekünk, majd eltűnt a tömegben.

Jace a derekamra csúsztatta tenyereit, én pedig nyaka köré fontam karjaim. Egy újabb lassú szám vette kezdetét, mi pedig lassúzni kezdtünk.

– Gyönyörű vagy ma este – duruzsolta a fülembe, melytől a hideg futkosott a hátamon.

– Ezt inkább annak a lánynak mondd, akit elhoztál magaddal a bálba – motyogtam, közben próbáltam kerülni vele a szemkontaktust.

– Csak nem féltékeny vagy?

– Nem, de láttalak titeket, ahogy majdnem felfaltátok egymást.

– De féltékeny vagy, látszik az arcodon – vigyorgott.

Megjegyzését csak egy szemforgatással jutalmaztam.

– Na és, hogy hívják? – érdeklődtem a lány neve felől.

– Öhm...asszem Anne – gondolkodott el a fiú. – De ez miért érdekel?

– Csak kiváncsi voltam, hogy tudod-e a nevét – bólintottam, majd folytattam a nézelődést.

– Jace! Ki ez a csaj? – jelent meg mellettünk a lány, aki a szöszivel csókolózott. A fiú elengedett, és mindketten az elvileg Anne nevezetű leány felé fordultunk.

– Ő csak Hope, a haverom húga – nézett rám Jace. Nem túlzok azzal, hogy rohadt szarul estek szavai, melyek újra és újra visszhangoztak a fejemben.

– April Lovelace vagyok – nyújtotta felém a kezét egy bájos mosolyt varázsolva ajkára. Ezek szerint mégsem Anne-nek hívják. Gratulálok Jace.

A lány kék szeme csak úgy csillogott. Gyönyörű arcát hosszú barna, göndör fürtök keretezték. S csodás lila ruhája kimutta tökéletes alakját. Tipikus álomlány a fiúk számára.

– Hope Lightwood – ráztam kezet Ms.Tökéletessel.

– Asszem akkor én nem is zavarok tovább. Örülök, hogy megismerhetelek April – mosolyogtam a lányra. Búcsúzóul intettem nekik egyet, s nem megvárva a válaszukat kiindultam a teremből.
Friss levegőre volt szükségem. Az ajtóhoz odaérve kilöktem azt, és gyors léptekben siettem a kijárat felé. Az ajtó újra kinyitódott, majd valaki megragadta a kezem.

– Hova ilyen sietősen? – vigyorgott rám Jace a tőle megszokott pajkosággal.

– Ahhoz neked semmi közöd!

– Most meg mi a bajod? – húzta össze szemöldökét.

– Semmi, eressz el! – kezdtem el rángatni a karom, azzal a célal, hogy minél hamarabb kiszabadítsam azt.

– Nem, addig nem, amíg nem mondod el, hogy mi a bajod! – makacsolta meg magát.

– Az Angyalra! Utállak! – kiáltottam dühtől fortyogva, éreztem ahogy minden vér az arcomba tódul.

– Dehogy utálsz – szórakozottan rázta meg a fejét, majd magához húzva megcsókolt...