Árnyvadászként Az Élet II. [•JAVÍTÁS ALATT•]

14. Rész

Amikor azt hittem, hogy sikerült leráznom, lelassítottam. Egyre jobban kezdtem szédülni, s a látókörömbe kerülő fák is kezdtek összefolyni. Megálltam, hogy megdörzsöljem a szememet, arra számítva, hogy ettől jobb lesz. Hát csalódnom kellett. Várjunk csak...Hol vagyok? Egyáltalán mit keresek itt?

– Hope! – hallottam meg egy számomra idegen hangot. Hangja sokáig vízhangzott a fejemben. Azonnal hátrakaptam a fejem, s egy ismeretlen fiú közeledett felém, arca összefolyt.

– Te ki vagy és mit akarsz tőlem? – hebegtem ijedten, miközben hátrálni kezdtem. Éreztem ahogy szívem felgyorsul.

– Én vagyok az, Jace. Össze van zavarodva az elméd a tó vízétől. Egy iratzéval meg tudlak gyógyítani, de csak akkor, ha hagyod – közeledett felém lassan, maga elé tartva kezeit. Egyik kezében egy pálca volt, ami valószínűleg irón lehetett.

– Én...én nem ismerlek téged! Hagyj békén! – álltam támadó pozícióba, hogy ha kell, megtudjam magam védeni.

Az alak megragadta a karom, mire én felérúgtam. Eléggé benéztem az irányt, mivel csak a levegőt sikerült megrúgnom. A francba! Kikell találnom valami mást. Hirtelen egy másik tervet bevetve ráncigálni kezdtem a kezem.

– Hé, nyugi, csak segíteni akarok! – mormolta a fülembe, miután a hátam mögül magához húzott. Éreztem a lélegzetét a nyakamon, amitől megborzongtam.

Egyik kezével lefogott, mire egyből ficánkolni kezdtem és abban reménykedtem, hogy kiszabadulhatok.
Közben ő a kezében lévő tárgyat felemelte és a felkaromhoz érintette. Felszisszentem a perzselő érintésétől, amit az izzó irón okozott. A fiú kacskaringós vonalkat kezdett rajzolni a karomra, én pedig abbahagytam a mozgólódást.
Mikor már pont kezdtem meg szokni az érzést, befejezte a rajzolást, s farzsebébe csúsztatta az irónt.
A látásom hirtelen kitisztult és már nem is szédültem,

Miután elengedett szembefordultam Jace-szel.

– Jól vagy? – kérdezte az arcomat fürkészve. Tekintetében aggodalmat véltem felfedezni.

– Igen, asszem – bólintottam, majd a karomra pillantottam. Ott díszelgett a gyógyítás rúna ismerős mintája. Ez volt a második rúnám. Az első az angyali erő rúnája volt, amit akkor kaptam mikor hivatalosan is árnyvadász lettem. Bár a gyógyító rúna az előbbivel ellentétben mulandó rúna.

A szőkeség elindult az egyik irányba.

Követtem őt abban reménykedve, hogy arra van az Akadémia területe. Végig szótlanul lépkedtünk egymás mellett.

Mikor megpillantottam a fák között a kollégium ismerős épületét, fellelkesedve vágtattam az ajtajához, majd kitártam azt.
Felvágtattunk a lépcsőn, s mikor a második emeletre értünk megtorpantam és ránéztem.

– Köszönöm, hogy segítettél rajtam – mosolyodtam el halványan.

– Van mit – bólintott, majd folytatta.
– Bár van egy ötletem, amivel megtudnád köszönni – húzta pajzán vigyorra az ajkát...