Árnyvadászként Az Élet II. [•JAVÍTÁS ALATT•]

23. Rész

[Hope szemszöge]

*2 nappal később*

Már vége van az óráimnak. Magnus tegnap este visszament Brooklynba egy jó hosszú búcsúzkodás után. Nem nagyon akarta itt hagyni a bátyámat, viszont Alec se akarta, hogy elmenjen a boszorkánymester. De sajnos hívta a kötelesség és gondolom az akadémia vezetői se nézték volna jó szemmel, ha Magnus tovább marad itt.

Kiléptem a kollégium ajtaján azzal a szándékkal, hogy megint sétálok egyet. Lehet inkább a szobába kellett volna maradnom a lányokkal.
Az erdő felé vettem az irányt, ami szintén nem volt valami jó ötlet de egyedül akartam lenni. A kijárt ösvényen lépkedtem és már rég elhagytam az intézmény területét.

– Már megint itt találkozunk? – hallottam meg az Ő hangját a hátam mögül. Hangneméből érzékeltem, hogy mosolyog.

Megfordultam a tengelyem körül, így megpillantottam a szőkeséget. Szokásos öltözetét viselte; fekete farmer, azonos színű póló, bőrkabát. Haja a szemébe lógott.

– Te követsz engem vagy mentél megetetni a kacsákat kacsapástétomal? – nevettem fel, mire ő is elkacagta magát. Olyan édes, ahogy nevet. Várj...mi? Mi ütött belém?

– Talán mindkettő – jelent meg egy kisfiús vigyor az arcán. Én csak kuncogva megráztam a fejem majd hátat fordítva neki folytattam az utamat.

– Most itt hagysz? Hát ez szép mondhatom – felelte sértődötten.

– Ha nem akarod, hogy itt hagyjalak akkor gyere – néztem hátra rá.

Jace azonnal megindult felém, majd mikor beért egymás mellett kullogtunk tovább.

– Na és nem félsz, hogy bármikor rád támadhat valami? Nem valami szerencsés dolog egyedül az erdőben mászkálni fegyver nélkül, főleg a múltkori eset után – fürkészte az arcomat, s én csak magam elé bámulva lépkedtem.
– De szerencséd, hogy akkor és most is itt vagyok és megvédlek – folytatta egy magabiztos mosoly kíséretében.

– Nem kell megvédeni, de azért kösz – flegmáztam, amit azonnal egy kicsit meg is bántam. De annyira feltudd húzni azzal a beképzelt vigyorgásával.

Egy ideig csendben sétáltunk tovább, aztán elkezdtünk beszélgetni és csak mentünk egyre beljebb és beljebb az erdő mélyébe. Észre se vettük, hogy időközben már elkezdett besötétedni...