Árnyvadászként Az Élet II. [•JAVÍTÁS ALATT•]

51. Rész

A lépcsőn leérve nagy levegőt vettem, majd az ajtóhoz lépve kilöktem azt. Miután átléptem a küszöböt egyből megakadt a tekintettem rajta. Tetőtől-talpig feketében volt. Szőke haja kivételesen nem lógott a szemébe, hanem hátra volt simítva. Kezében az irónját forgatta, és úgy bámult maga elé. Bőrkabátja alól kilátszódott egy-két rúna vonalja. Elindultam felé, mire felkapta rám a fejét, s elmosolyodott.
– Az hittem késni fogsz, mint minden lány – szólalt meg.
– De én nem vagyok olyan, mint minden lány – álltam meg előtte.
– Tudom – lépett közelebb hozzám, annyira, hogy ajkainkat csak centik választották el egymástól. – Te más vagy.
Éreztem, hogy az arcom egy melegebb színt vesz fel.
– Inkább menjünk – feleltem zavartan, és eléptem tőle.
– Imádom, hogy ilyen könnyen zavarba tudlak hozni – vigyorgott, majd egymás mellett lépkedve elindultunk.
Már vagy másfél órája sétáltunk az erdőben, ami nekem egy örökké valóságnak tűnt.
– Mikor érünk már oda? – kérdeztem meg már vagy századjára.
– Mindjárt – válaszolta már megint.
– Mindig ezt válaszolod – feleltem durcásan, és keresztbe fontam karjaim magam előtt.
– Elfáradtál? Pedig még le se fárasztottalak – pillantott rám szórakozottan. Megjegyzésére megforgattam barna íriszeim.
– Nem és nem is fogsz!
– Majd meglátjuk – állt elém vigyorogva. – Csukd be a szemed!
– Minek? – ráncoltam össze a homlokom.
– Csak csukd be! – kérlelt, mire én engedelmeskedtem neki, s becsuktam szemeim.
– Ez azt jelenti, hogy már közel vagyunk?
– Talán – fogta meg a kezem, majd elkezdett húzni maga után. Kiváncsiságomnak köszönhetően résnyire kinyitottam íriszeim. – És ne less!
– Nem lessek! – ellenkeztem, miután újra lecsuktam a szemhéjam.
– Aha persze én meg akkor vak vagyok – nevette el magát. Tovább vezetett, én pedig jópárszor majdnem orra buktam, mire ő csak kiröhögött. Legszívesebben leütöttem volna. Mikor megálltunk megszólalt.
– Mostmár kinyithatod – erre tettem, amit mondott, kinyitottam a szemeim. S látványtól elállt a lélegzetem...