Árnyvadászként Az Élet II. [•JAVÍTÁS ALATT•]

2. Évad 5. Rész

Magamban átkozódva figyeltem, ahogy elengedi a lányt, aki élettelenül terül el a többi halott mellett. A testeket átlépkedve közeledett felém. Magassarkújának hangja töltötte be a sikátort. Fekete haja rendezetlen fürtökben omlott vállára, ruháját és arcát áldozatai vére borította.
– Ejnye hugi, így kell köszönteni a nővéredet? – emelte fel a nyilamat, majd ketté törte azt. Ezután oldalra dobta, s tovább lépdelt hozzám.
– Te meg miről beszélsz? – kérdeztem lesokkolodva. Közben reménykedtem abban, hogy hamarosan megérkeznek a többiek, mielőtt engem is kinyírna. Abban a pár pillanatban jól jött volna egy rettenthetetlen rúna.
– Jó lehet, hogy te pár perccel idősebb vagy, de így jobban hangzott – állt meg pár lépéssel előttem.
– Izzy nincs időnk a trécselésre, mindjárt ide érnek! – hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül. A hang hallatán azonnal hátrakaptam a fejem, ezáltal megpillantottam a mögöttem álló Gabriel-t. Mielőtt akár reagálhattam volna a fiú ottlétére hatalmas fájdalom nyilallt a fejembe, majd elsötétült előttem minden.
10 ÓRÁVAL KÉSŐBB
Mikor felébredtem valami pince feleségbe találtam magam, s a fejem borzasztóan fájt. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? A legutóbbi emlékem az volt, mikor Gabe felbukkant, aztán képszakadás.
Körbenéztem, viszont nem láttam semmit csak egy kis résen jött be minimális fény, de az nem ért sok mindent. A kezem a lábammal volt összebilincselve, ezáltal kényelmetlen pozícióba kényszerítve engem. De ekkor eszembe jutott az irónom, ami elvileg a csizmám szárába volt. Sajnos csalódnom kellett, mivel nem volt ott.
– Ezt keresed? – lépett elő a sötétségből a vámpírlány. Kezébe volt a keresett eszköz.
– Mit akarsz tőlem? – kérdeztem, majd megadva magamat a hideg kőfalnak döntöttem a hátamat.
– Muszáj volt elrabolnunk téged, mivel ha hagyunk elmenekülni akkor beárultál volna minket Alexander-nek. De ha már, így hozta a sors legalább megtudunk ismerkedni, nem igaz?
– Simán megtudtál volna igézni, hisz vámpír vagy.
– Igaz, de inkább élnék azzal a lehetőséggel, hogy megismerjelek téged – sétált közelebb hozzám, majd leguggolt elém.
– Akkor legalább áruld el, hogy hol vagyunk – sóhajtottam.
– New Orleans alatt, hugi – húzta hatalmas mosolyra ajkait...