Árnyvadászként Az Élet II. [•JAVÍTÁS ALATT•]

65. Rész

A rezgő telefonom felé nyúltam, majd mikor megpillantottan a képernyőn lévő feliratot nagyot dobbant a szívem. Jace hívott. Vigyorogva húztam jobbra a zöld kagylót, s a fülemhez emeltem a készüléket.
– Szia Hercegnő – köszönt bele, melytől nekem még nagyobb mosolyra görbült a szám.
– Szia – fordultam hasra az ágyamon.
– Mi a helyzet? Milyen Alicante-ban?
– Honnan tudod, hogy már ott vagyunk? – húztam fel a szemöldököm.
– Az előbb beszéltem Alec-kel. Úgy tűnt megzavartam valamit – felelte, mire felkacagtam.
– Hamarabb hívtad fel őt, mint engem? – tetettem sértődöttségem. A fiú ultra cuki nevetése csapta meg a fülem.
– Csak nem féltékeny vagy a saját bátyádra? – nevetett.
– Dehogy is – mosolyogtam, s valaki kopogott az ajtómon.
– Hope! Kész a vacsora! – hallatszott be anya hangja. – Szólj a bátyádéknak is!
– Okéé, anya! – kiáltottam. Upsz... Szegény Jace.
– Azt hiszem most lekell tennem – feleltem halkabban, mikor megbizonyosodtam arról, hogy anya már nem áll a szobám előtt.
– Nagy kár – sóhajtott.
– Ne aggódj később felhívlak.
– Nem akarsz holnap visszajönni? Hiányzol... És akkor a holnap csak a miénk lenne. Mond azt, hogy tanulnod kell – jutott eszébe ez a csodás ötlet. Ez nem is olyan hülyeség. Viszont nem akartam, hogy annyira beleélje magát a fiú.
– Még átgondolom – szólaltam meg egy kis idő után. – Na, de mostmár tényleg megyek. Szia Jace.
– Szia – bontotta a vonalat. Egy szomorú mosollyal az arcomon tápászkodtam fel, s hagytam el a szobát. Vártam mondata végéről azt, hogy szeretlek vagy valami. De várhattam is erre. Tudtam, hogy Jace nem az a fiú, aki egy pár napos kapcsolatban azt mondja, hogy szeretlek. De mégis elszomorított ez. Eme gondolatokkal érkeztem meg bátyám szobájának ajtaja elé. Megfeledkezve a fiú figyelmeztetéséről, benyitottam a szobába. Amilyen gyorsan léptem be oda, olyan gyorsan is hagytam el a helyiséget nagy bocsánatkérések közt. Beleégett a tekintetembe a látvány, ahogy a bátyám fölötte Magnussal forró csókcsatát vívtak egymással, félmeztelenül.
– Anya azt üzenni, hogy kész a vacsora – mondtam zavartan, már az ajtó mögül, majd megindultam a konyha felé véve az irányt...