Broken Boy | Billy Hargrove x Sofia +18

Nosztalgia

"Te és én Sofia, te az enyém én a tiéd"

Szinte hallottam a hangját, a sötét nappaliban aludtam el, álomba sírtam magam, mint egy szánalmas hülye.
Felültem és körbenéztem, a kezeimbe temettem az arcom, hiszen nem jött vissza, csak az álmomban.

Annyira fájt, olyan nagyon fájt.

-Erős vagyok, erős vagyok. -mondogattam magamnak, mintha bármit is ért volna....

Gyengének és elesettnek éreztem magam, nem erősnek és függetlennek.
Felakartam adni az elveim és visszakönyörögni magam hozzá.
De nem tehettem, én Sofia Carver vagyok, aki sosem fog megalázkodni egy férfinak sem!
Rendületlenül hittem abban, hogy nem jön el az a nap amikor én sírva fogok könyörögni Hargrovenak.
De arra csak később eszméltem rá, hogy az élet mindig felülírja a leghatározottabb elképzeléseinket is.

Mint egy kislány, csak édesanyámat akartam, hozzá akartam bújni, hogy megöleljen és anyai szeretettel nyugtasson, vigasztaljon.
Talán sosem volt még ennyire szükségem rá.

Beültem az autómba és elindultam a szülői házhoz.
Halkan kinyitottam az ajtót, hiszen hajnali négy volt.
Apám a nappaliban aludt a fotelben, csóváltam a fejem, azt sem venné észre ha valaki betörne.
Lassan óvatosan lépkedtem fel a lépcsőfokokon.
Benyitottam anya szobájába, ott pihent az ágyon.

-Kicsim? -álmosan kérdezte

Ekkor elsírtam magam, zokogni kezdtem.
Édesanyám felállt és felém sietett.
Törékeny apró nő, mégis olyan erősen ölelt át, olyan óvón, hogy szinte fájt a szorítása.

-Gyere drágám, nyugodj meg! -leültünk az ágy szélére

Simogatta a hajam és puszilgatta. Kétségbeesetten figyelt, talán sosem volt még ennyire rémült miattam.

-Mondj el mindent. -nyugodt kellemes hangja volt
-Fáj a lelkem anya, annyira fáj! Mintha kiszakadt volna a szívem. Miért fáj ennyire? -ránéztem

Letörölte finoman a könnyeket az arcomról.
Tudta, hogy a szerelem miatt fáj.

-Kicsim azért fáj, mert igazi. Ami nem igazi, az nem tud fájni. Nem tudom mi történt, de ne engedd el. Tudod sokan, sosem éreznek igaz szerelmet egész életük során. Nincs az a nagy hegy, amit ne lehetne megmászni ha igazán akarjuk. És te kicsim, te igazán akarod. A szerelem nem csak valami varázslat, sokkal több annál. Maga a csoda. Elmeséljek valamit? -mosolyogva figyelt

Bólogattam ahogy figyeltem a tekintetét, aggódás és fájdalom keveréke, ez jellemezné a legjobban.

-George Scott. A középiskolában ismertem meg, utolsó éves voltam mikor ide költöztek. Osztálytársak lettünk, ki nem bírtam állni olyan nagyképű volt. -fintorgott

Ezen elnevettem magam, ittam a szavait.
Sosem mesélt korábban ilyesmit.

-Minden lány bomlott utána, én csak azért sem akartam olyan lenni mint a többiek. Lázadtam, a nagyi tudna mesélni! -kuncogott majd folytatta- Egyszer az ebédlőben meglökött, a tálcám tartalma a hófehér felsőmön landolt. Kinevetett, sőt mindenki nevetett. Ekkor elhatároztam, hogy bosszút állok. Az iskolai bálon kicseréltem a poharát egész este, ezért nem értette miért nem érzi az alkoholt, a bolé helyett málnaszörpöt ivott. Amikor haza akartam indulni, félre húzott.
Megállt előttem és azt mondta, hogy sosem találkozott még ilyen lánnyal mint én. Szembe mertem vele szegülni, míg mások mind a kedvében jártak, én bosszantottam. Annyira bosszantottam, hogy folyton rám gondolt.
"Azt hiszem szerelmes vagyok" mondta nekem, szinte felháborodva. Innentől kezdve elválaszthatatlanok lettünk, mi ketten a világ ellen. -nevetett anya