A Bátrak Háborúja

10.fejezet

Ezerrel gondolkodtam ,hogy játszhatnám ki, mire nagy nehezen rájöttem. Aztán megvilágosodtam, az erőmet ugyan eltudja venni de a már kiküldött képességet nem tudja megállítani.
Még mielőtt elvette volna az erőmet négy hullámot indítottam útjára a taszítás erejével. Amikor az elsőt megérezte elsikoltotta magát, a szörnyet is eltaszítottam magamtól. Kihúztam a késeket a tartóból és a vonzás törvényével a lány végtagaiba vonzottam azokat ,így odaszegesztem őt a falhoz, a szörnyet pedig ismét darabokra szaggatam.
- Te büdös korcs - üvöltötte dühtől és fájdalomtól izzó szemekkel a lány.
- Megölhetnélek - léptem felé eggyet és közben folyamatosan küldtem ki a taszító hullámokat,ami egyre mélyebben nyomta a tőröket a végtagjaiba .
- Dögöljön meg - ordította. Azon gondolkoztam ,hogy tehetném ártalmatlanná.
- Nem foglak megölni - sétáltam oda hozzá.
Lehunytam a szemem,a taszítás erejével pajzsot képeztem a testem köré. Lehajoltam a lányhoz és ismét a taszítás erejét hívtam, az ujjamba koncentrálva azt. Nagyon koncentráltam,még levegőt sem vettem.
- Ne, ne ,mit csinálsz ? - üvöltötte. Nem válaszoltam. Elvettem a látását és a hallását.
- Nem akarlak megölni, de azt sem engedhetem, hogy szabotálj minket.

Karma teste megrándult, ahogy a fájdalom és a kétségbeesés egyszerre csapott le rá. A szemei üresen meredtek előre, a pupillái céltalanul remegtek. A sikolyai élesek voltak, de egyre halkultak, ahogy az agya próbálta feldolgozni az új valóságot - a hangok és a fény teljes hiányát.

-Te rohadt szemét... - a hangja remegett, de már nem tudta, merre beszéljen. A feje ide-oda mozgott, mintha kétségbeesetten próbálná megtalálni a világot, ami egy pillanat alatt eltűnt körülötte.

Lassan felegyenesedtem, a testemen kavargó erő végre ismét az irányításom alatt volt. A taszító hullámokat megszüntettem, de készenlétben tartottam - ha bármi történne, egyetlen mozdulattal véget vethetek ennek.

A szörnyet pedig apró felismerhetetlen darabokra szedtem, hogy legyen időm elmenni onnan.

-Nincs több dolgom veled. - a hangom nyugodt volt, de határozott.

Még egy utolsó pillantást vetettem a lányra. Vér csordult le a karjain és a lábain, ahol a kések tartották a falhoz szegezve. Az arcán a düh, a fájdalom és a rettegés keveredett, de tudtam, hogy nem fog meghalni - nem most.

Egy gyors mozdulattal hátat fordítottam, és a folyosó felé vettem az irányt. A táska súlya a vállamon emlékeztetett rá, hogy nincs időm pihenni,vissza kellet mennem a többiekhez.

A lépéseim visszhangot vertek a csendben. Nem néztem vissza.

Karma pedig ott maradt, elveszve a saját sötétségében.

A folyosókon csend uralkodott, csak a saját lépteim visszhangzottak a rideg falak között. Az adrenalin még mindig az ereimben lüktetett, de próbáltam lenyugodni. Karma már nem jelentett közvetlen veszélyt, és a szörny is végleg mozdulatlanná vált. Egy darabig biztosan nem kell aggódnunk miatta.

Mire elértem az irányítóteremhez, már éreztem, hogy az erőm kezd kimerülni. A folyamatos képességhasználat kezdte kiszívni belőlem az energiát. Mély levegőt vettem, majd kinyitottam az ajtót.
- Nem hittem volna ,hogy visszajössz- fogadott Gen , a hangja fölényesen csengett. Nem reagáltam ,csak egy éles pillantást lövelltem felé.

A tekintetem Nixonra esett, most csendben állt, mintha érezné, hogy valami következik.
- Miért nem szóltál? - A hangom éles volt, dühösebb, mint szerettem volna.

Nixon összerezzent, de nem felelt rögtön.
- Reméltem ,hogy nem találkozol vele -felelte leszegett fejjel.
- Hát ez kész - túrtam a hajamba idegesen. - Mi a francot gondoltál, Nixon? Hogy ha nem tudok róla, akkor nem jön rám? Hogy majd elkerülöm?-fujtattam
- Én csak... - kezdte volna de a szavába vágtam.
- Tudod mit ? Hagyad- sohajtottam majd le löktem a táskát a fal mellé és leültem.
- Az őrváltásig van még néhány óra - szólalt meg Nixon, mindenki bólintott ,hogy tudomásul vette.

Becsuktam a szemem, és befelé fordultam, az erőmre koncentráltam. Először a taszítást éreztem. Ott vibrált a mellkasomban, mint egy láthatatlan hullám, amely bármikor kitörhet. Olyan volt, mint egy megfékezhetetlen vihar, amely minden érintés nélkül képes eltaszítani, szétszakítani, lerombolni mindent, ami az útjába kerül. A kezem ujjai önkéntelenül megfeszültek, mintha már most ki akartam volna engedni.

Aztán ott volt a vonzás. Egy másfajta erő-csendesebb, alattomosabb, de ugyanolyan erőteljes. Ez volt az, ami magához rántott, ami foglyul ejtett, ami megállíthatatlanná tett. Egy apró mozdulat, és bármit a kezemhez kényszeríthettem. Egy szempillantás alatt átrendezhettem a világot magam körül.

Lassan, egyenletesen lélegeztem.

Egyensúlyt kellett teremtenem a kettő között.
A taszítás és a vonzás egymás ellentétei voltak, de én voltam a kapocs közöttük. Ha egyiket jobban engedtem érvényesülni, az egész rendszer kibillent. A testem már ismerte ezt az egyensúlyt, ösztönösen érezte, hogy mikor melyiket kell használnom.

Ezek a meditációk segítettek megismerni az erőmet. Már nem féltem tőle. Nem volt idegen, nem volt valami, ami elszabadulhatott volna az irányításom alól. Tudtam, hogy az enyém, és pontosan azt teszi, amit akarok.

A világ elhalkult körülöttem, ahogy mélyebbre merültem. A mellkasomban lüktető erő lassan kitágult, körbefonva minden porcikámat. Nem volt sem hideg, sem meleg-csak egy állandó jelenlét, egy nyers, formálható energia, amely csak rám várt.

Lélegeztem. Egy... kettő... három... Az erő reagált.

A taszító és vonzó energiák egyensúlya mindig is különös volt. Mintha két ellentétes erő keringett volna bennem, tökéletes harmóniában. Amikor egyikük fellángolt, a másik csillapította. De ha akartam, megbillentettem az egyensúlyt-és akkor jött a robbanás.

Egyik kezem lassan megmozdult, és finoman koncentráltam a taszításra. Alig látható hullámok indultak útjukra, megborzongatták a levegőt. Éreztem, ahogy a tér körülöttem reagál. Egy apró mozdulat, és ha akartam volna, akár egy falat is összeroppanthattam volna.

A másik kezemmel a vonzást irányítottam. Megmozdítottam az ujjamat, és egy elhagyott kulcs a terem túlsó végéből megindult felém, engedelmesen, mintha mindig is hozzám tartozott volna.

Erős voltam. És ezt már nem csak hittem. Tudtam.

Azrail jelenléte lassan kúszott a tudatomig végig a gerincemen. Figyelmeztetett, hogy jön, de nem reagáltam. Nem akartam kiszakadni a meditációból. Mégis, a hangja átütött a csendet, ahogy hozzám szólt.

-Mennyi ideje csinálod? - suttogott, a hangja hidegen érkezett, mintha egyenesen a tudatom legmélyebb rétegeiből szólna.

Nem akartam válaszolni, de tudtam, hogy meg kell. Csak akkor válaszoltam, amikor az erőm hullámai elcsendesedtek, és az egyensúly újra helyreállt.

-Éveket töltöttem azzal, hogy irányítsak, és van még hova fejlődni - mondtam, a válaszomban nem volt félelem, csupán a tudat, hogy teljes kontrollom van.

Azrail halk nevetése követte a szavaimat, de most nem hagytam, hogy a hangja befolyásoljon. A meditációm nem törhetett meg. A kérdései nem tudtak már kizökkenteni.

-Mindenki fejlődik, Kira - suttogta ismét, és a hangja most mintha érdeklődve mérlegelte volna a szavaimat. - De azt kérdezem, mennyi ideig bírod még ezt az egyensúlyt?

A kérdés elgondolkodtatott, de nem hagytam, hogy bármi is kibillentsen. A válasz magabiztosan szökött elő belőlem.

-Addig, ameddig szükséges - feleltem, egyenletes lélegzettel. A belső erőm olyan biztosan állt, mint egy megmunkált szikla. - És ha kell, megdöntöm a határaimat.

Azrail jelenléte továbbra is ott volt, de most már tudtam, hogy nem kell félnem tőle. Az én utam a saját kezemben volt, és ha elérkezik az idő, akkor meg fogom dönteni a saját határaimat.