A Bátrak Háborúja

25.fejezet

Viszonylag hamar elértük a turistavárost. Azért választottuk ezt a helyet, mert itt mindenféle ember megfordul – utazók, átutazók, kalandorok –, így nem keltettünk feltűnést. A város fényei tompán pislákoltak az esti félhomályban, az utcákon még mindig volt mozgás, de senki sem figyelt ránk különösebben. Pont erre volt szükségünk.

Egy kis, lepukkant motel mellett döntöttünk. Nem volt különösebben bizalomgerjesztő, de nem is kérdeztek túl sokat, csak a pénz érdekelte őket. Szerencsére abból akadt – még amit táborból hoztam el , a kocsi kulcsokkal és a dopping injekciókkal együtt.

Ahogy átadtam a pénzt a recepciónak, egy pillanatra végigmértem a helyet. A légkör fáradt volt, a recepciós fásultan nyújtotta a kulcsokat, mintha már ezer ilyen embert látott volna. Egyikünk sem mondott semmit, csak átvettük a kulcsokat, és elindultunk a szobák felé.

– Két szoba – mondta Nixon, miközben végignézett rajtunk. – Beosztás?
– Kirával leszek – vágta rá azonnal Maxine, mielőtt bárki más megszólalhatott volna.

Azrail felé kapta a fejét, és egy pillanatra mintha megvillant volna valami a tekintetében, de végül nem szólt semmit.

– Akkor veletek leszek – jegyezte meg Gen a másik triónak, mire Nixon bólintott.

Ruth csendben maradt, fáradtnak tűnt, valószínűleg a gyógyító képessége kezdett kimeríteni.

– Akkor mindenki tudja, hova tartozik – zárta le Nixon. – Pihenjetek. Lehet, hogy nem sokáig maradhatunk.

Ahogy beléptem a szobába, Maxine egyből ledobta magát az egyik ágyra, és nagyot sóhajtott.

– Nem hiszem el, hogy végre egy rendes matracon fekhetek – nyögte.
Leültem az ágy szélére, és a cipőmet kezdtem levenni.
– Szerinted meddig maradhatunk? – kérdeztem.
Maxine az oldalára fordult, és felkönyökölt.
– Nem tudom – vallotta be. – De bármi is lesz, én melletted leszek.

Ránéztem, és egy halvány mosoly jelent meg az arcomon.
– Tudom.
- Még meg sem köszöntem rendesen ,hogy értem jöttél, nem is gondoltam rá. Ami ott volt az egy pokol- sóhajtott Maxine.
– Ne köszönd meg – feleltem halkan. – A helyedben te is értem jöttél volna.

Maxine elfordította a tekintetét, mintha nem akarná, hogy lássam az érzelmeit.
– Talán – mormolta. – De ettől még… Ami ott volt, az egy pokol.

A hangja feszült volt, és amikor rám nézett, a szemében még mindig ott derengett valami nyomasztó árnyék.

Kopogtak ,Nixon jött be az ajtón.
-Arra gondoltunk elmehetnénk bulizni - csillant fel a szeme.
-Micsoda - nevettem el magam.
-Jaj Kira ne legyél ilyen ,mi nem buliztunk soha.
-Na mert aztán én igen....- szúrtam le azonnal.

Maxine felnevetett, és az ágyra dőlt.
– Nixon, komolyan? Bulizni? Most?
Nixon vállat vont, miközben beljebb lépett.
– Miért ne? Itt vagyunk egy turistavárosban, tele ismeretlen emberekkel, és végre nem kell bujkálnunk. Legalább egy éjszakára lehetnénk… normálisak.

Gyanakodva néztem rá.
– Ez valami csapda?
– Nem, Kira, ez egy buli – forgatta a szemét. – Tudod, zene, pia, emberek…
– Nagyon meggyőző – dünnyögtem.
Maxine felkönyökölt, és összehúzott szemmel méregetett.

– Te csak nem félsz?
Felvontam a szemöldököm.
– Mi van?
– Félsz, hogy nem tudsz lazítani – húzta vigyorra a száját.
– Ez hülyeség – vágtam rá azonnal.
– Akkor jössz? – Nixon karba font kézzel várta a választ.

Sóhajtottam. Talán tényleg nem ártana egy kis kikapcsolódás.
– Jó, de ha balhé lesz, ti takarítjátok el a nyomokat.
– Megegyeztünk! – vigyorgott Nixon.