A Bátrak Háborúja

72.fejezet

– Genevieve, úgy csinálsz, mintha most találkoztál volna először Azrail erejével. – Lépett ki a szobából Lirien, tekintete hűvös volt, hangja pedig éles, akár egy kés pengéje.

Minden szem felé fordult. Lirien ritkán szólt bele a vitáinkba, de amikor mégis megtette, azt lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. A jelenléte önmagában is súlyt adott a szavainak.

Gen ajka megremegett, mintha vissza akarna vágni, de végül csak ökölbe szorította a kezét.

– Azt hittem, van egy határ. – suttogta. – Azt hittem, ő is tudja, mikor kell megállni.

Lirien gúnyosan felhorkant.

– Azrail? Határok? – Megrázta a fejét, majd a fiúra pillantott, aki egy szót sem szólt, csak nyugodtan figyelte a jelenetet. – Ha ezt tényleg elhitted, akkor még kevésbé ismered őt, mint gondoltam.

Azrail halványan elmosolyodott, de a szeme továbbra is rideg maradt.

– Kezdesz érteni, Lirien. – A hangja halk volt, szinte doromboló. – De vajon ők is megértik majd?

A szoba hőmérséklete mintha néhány fokkal csökkent volna.

– Én igen. – szusszantott Max, karba tett kézzel dőlve a falnak.

A tekintete Azrailra szegeződött, de nem volt benne félelem – inkább valamiféle csendes beletörődés. Mintha már régen megértette volna azt, amit a többiek még csak most kezdtek felfogni.

Lirien elhúzta a száját.

– Persze, hogy te igen. – mondta hűvösen. – Mindig is másképp láttad a dolgokat.

Max vállat vont.

– Mert nem próbálok olyan határt keresni, ami soha nem is létezett.

A szavai elhaltak a szobában, de a feszültség nem enyhült. Genevieve ajkai szorosan összezárultak, Azrail pedig mozdulatlanul figyelte a jelenetet – mintha csak egy sakkjátszma részeként várná, ki lép először.

Én csendben figyeltem őket, de belül már tudtam a választ.

Azrailnak nem voltak határai. És ezt mind tudtuk – csak volt, aki elfogadta, és volt, aki még mindig küzdött ellene.
Ruth is kilépett a szobából. Bár nem láthatta pontosan, mi történt, mégis szinte ösztönösen megállt Azrail mellett.

A mozdulata nem volt tudatos – vagy talán épp az volt benne a legbeszédesebb. Mintha már azelőtt eldöntötte volna, hová áll, hogy egyáltalán felfogta volna a helyzetet.

Genevieve ajkai megfeszültek.

– Még te is? – A hangja rekedt volt, tele haraggal és csalódottsággal. – Egyáltalán érted, mit tett?

Ruth oldalra billentette a fejét.

– Értem. – A hangja nyugodt volt, túl nyugodt. – De te is?

A kérdés ott függött a levegőben, súlya alatt szinte megroppant a csend.

Azrail nem szólt semmit. Csak állt, szokásos közönyös arckifejezésével, mintha az egész jelenet mit sem számítana neki. Mintha pontosan tudta volna, hogy úgyis így fog végződni.
Nixon feszült csendben állt, kezei ökölbe szorultak, mintha saját magával vívott volna belső harcot. Genhez húzta a szíve – ez nyilvánvaló volt –, de Azrail jelenléte mindig is rettegéssel töltötte el. A fiú vonásai merevek voltak, tekintete ide-oda cikázott közöttünk, mintha próbálna valami biztos pontot találni ebben a káoszban.

– Nixon? – Gen hangja halk volt, szinte könyörgő.

Nixon ajka megremegett, mintha mondani akarna valamit, de végül csak lehunyta a szemét egy pillanatra. Amikor újra kinyitotta, Azrailre nézett.

– Nem tudom, mit akarsz tőlünk. – A hangja nem volt vádaskodó, de érződött benne a félelem. – De tudom, hogy… hogy veled sosem lehetünk biztonságban.

Gen arcáról lehervadt minden remény. Azrail csak halványan elmosolyodott, ahogy Nixon végre kimondta azt, amit eddig is érzett.

A szemem élesen villant Azrailra.

- Ha végig te irányítottad Joxot akkor te is adtad a szájába azokat a szavakat? - kérdeztem és az erőm feléledt a dühömre,mire a fiútól csak egy hülye vagy pillantást kaptam.

– Nem, – felelte egyszerűen. – Én csak a segíteni akaró szándékot változtattam meg a fejében, meg azt, ahogyan téged lát.
- Értem - bólintottam lecsillapodva.

Azrail figyelte az arcomat, mintha a gondolataim között akarna olvasni.

– Csak ennyi? – kérdezte végül. – Nem dühöngsz, nem kérdezel többet?

Megvontam a vállam.

– Mit kellene mondanom? – néztem rá egyenesen. – Nem ez az első alkalom.

Maxine feszengve pillantott kettőnkre, míg Gen az ajkába harapott, mintha vissza akarna tartani egy megjegyzést.

– Túlságosan elfogadod ezt. – Nixon szólalt meg először a többiek közül. A hangja nem volt vádaskodó, inkább megpróbálta megérteni a helyzetet.

– Mert bízom benne. – feleltem nyugodtan.
Azrail halvány, kiszámíthatatlan mosolyt villantott rám.
– És ezért különbözöl tőlük. - nezett a szemembe,majd a tobbiek felé fordult. - Ha bárki is megpróbálja még egyszer megkérdőjelezni, mit teszek, vagy mit nem, nem fogom visszafogni magam. – mondta, és a hangja határozott volt