A Bátrak Háborúja

55.fejezet

Sohajtottam és le ültem az ágy szélére.
-Kérek két hetet....aztán vissza jövök és tovább állunk.

-Két hét ?  Minek ? El akarsz menni? - kérdezte Max ilyedten.
-Igen , el. Erősebb akarok lenni, edzeni akarok. És te - fúrtam a tekintetemet Azrail szemébe - Segíteni fogsz nekem.-  a fiú felhúzota  a szemöldökét egy amolyan hülye vagy stílusban , de egy kis idő múlva bólintott.
– Rendben – mondta végül Azrail, mintha csak egy jelentéktelen szívességet kértem volna tőle.

Max még mindig értetlenül nézett rám.

– Ez most komoly? – kérdezte hitetlenkedve. – Alig tértél vissza, és máris elmennél?

– Igen – feleltem határozottan. – Ha itt maradok, semmi sem fog változni. De ha elég erős leszek… akkor többé senki nem kényszeríthet arra, hogy azt tegyem, amit nem akarok.

Max elhallgatott, láthatóan emésztette a szavaimat. Ruth viszont bólintott, mintha teljesen megértene.

– Helyes – mondta csendesen. – Akkor két hetet kapsz. De utána vissza kell jönnöd.
– Vissza fogok – ígértem.

Azrail egy apró, alig észrevehető mosollyal figyelt.
– Akkor készülj fel, Kira – mondta halkan. – Nem lesz könnyű.
Ettől valami jeges izgalom futott végig rajtam.
– Nem is várom el, hogy az legyen – vágtam rá.

------

Azraillal egy elhagyatott tanyára mentünk, távol mindentől és mindenkitől. A hely csendes volt, a puszta földet csak néhány kidőlt oszlop és egy roskadozó csűr törte meg. A levegőben por kavargott, a szél süvített a nyílt terepen.

Tökéletes hely az edzésre.

Nem az alapoktól kezdtem. Már tudtam használni az erőmet, de nem eléggé. Azrail pontosan tudta, hogy nem kell megtanítania, hogyan működnek a képességeim. Nem azért jöttem, hogy a nulláról induljak, hanem hogy jobbá váljak.

Erősebbé. Gyorsabbá. Kitartóbbá.

Az első napok során Azrail a legfontosabb alapokat tanította: az erőim összhangját. Vonzás és taszítás. Két ellentétes erő, melyeket folyamatosan kontrollálnom kellett, hogy harmóniában működjenek. Az egyensúly, a fókuszálás. Minden pillanat számított. És minél hosszabb ideig tartottam a stabilitást, annál erősebb lettem.

A következő lépés egy még bonyolultabb kihívás volt: az idő és tér manipulálása. Azerail megmutatta, hogyan képesek az erőim váltakozni egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt. Képesség, hogy vonzó- és taszító erőt generáljak pillanatok alatt, és hogy az egyik át tudja törni a másikat. Aztán az erőim éles váltása a szoros határokon belül már nem csak egy egyszerű művelet volt, hanem egy komoly küzdelem, amely folyamatos figyelmet igényelt.

De a legnehezebb technika csak ezután jött: a börtön. A vonzás és taszítás erejét egyesítve létrehoztam egy bezáró erőt, amely körülölelt, majd megfogott és tartott bárkit, aki belépett a hatáskörömbe. Azrail ezt „börtönnek” hívta, mert ez volt az a technika, amely a leginkább rögzítette az ellentétes erők kontrollját. Ha valaki próbálta kitörni, az ereje automatikusan ellenállt. Még magam sem tudtam, hogy elérhetem-e a tökéletes zárást, de egyre közelebb kerültem.

– Ne feledd, Kira – mondta egyszer, miközben figyelte, ahogy koncentrálok –, a börtön nem csupán a megkötésről szól. Ez az erő megértésének legmélyebb szintje. Ha túl erősen próbálod tartani, elpattan.

Megpróbáltam. Kezdetben mindent túlfeszítettem, de idővel megtanultam, hogy a börtönnek nem kell mindig tökéletesnek lennie ahhoz, hogy működjön. A kontroll, a tudatosság – ezek lettek a legfontosabb eszközeim a fejlődéshez.

Ahogy telt az idő, és a technikákat egyre többféleképpen alkalmaztam, egy új érzés alakult ki bennem: a tisztánlátás ereje. Nemcsak azt kellett megtanulnom, hogy a két erőt hogyan irányítsam, hanem azt is, hogy mikor és hogyan hagyjam elengedni őket. Ahogy a börtön záródott, a világ tágult, és egyre több lehetőséget kezdtem látni magam előtt.

Az elmémhez nem nyúlt.

Nem manipulált, nem idézett meg, nem próbált beavatkozni a gondolataimba. Ez most a saját erőmről szólt, a saját határaim feszegetéséről.

Fájt, kimerített, de minden egyes nap erősebbé váltam.

Bónuszként közelharcot is tanított – nem sokat, csak annyit, hogy ne legyek teljesen védtelen, ha az erőm valamiért csődöt mondana.

Azrail mozdulatai gyorsak és kiszámíthatatlanok voltak. Nem használt felesleges erőkifejtést, minden mozdulata precíz volt és hatékony.

– Ha az ellenséged elég gyors, hogy kikerülje az erődet, akkor mihez kezdesz? – kérdezte, miközben egy könnyed mozdulattal kirántotta a lábam alól a talajt. A hátam hangos puffanással ért földet, és a levegő kiszakadt a tüdőmből.

Fogcsikorgatva feltápászkodtam. Nem válaszoltam – inkább megtanultam.

Nem lettem harcművész, de megtanultam, hogyan védjem meg magam akkor is, ha nem támaszkodhatok a képességeimre. És ez már önmagában is hatalmas előrelépés volt.

A második hét felénél járhattunk, amikor már egyre inkább úgy éreztem, hogy túl messzire mentem. Az erőm, amit Azrail edzései alatt próbáltam elérni, kezdetben csodálatosan ígérkezett, de most már az érzés, amit a testem és az elmémet jeleztek, egyre inkább kétségbeejtővé vált. A fókuszom, a koncentrációm mind-mind elhalványult, és bár minden egyes erőfeszítésem arra irányult, hogy erősebbé váljak, a fizikai fájdalom és a mentális kimerültség lassan elérték a határaimat.

Az egyensúly, amit eddig sikerült fenntartanom, most teljesen felborult. A vonzás és taszítás között egyre inkább elvesztettem a harmóniát. A két ellentétes erő küzdött egymással a testemben, és már nem tudtam teljes kontroll alatt tartani őket. A légzésem felületes lett, és minden egyes mozdulat után úgy éreztem, hogy nem tudok már tovább menni. A kezemben remegtek az energiák, nem tudtam stabilan tartani őket, és a börtön technikája is összeomlott. Mintha minden erőm kifolyt volna belőlem.

A szél süvített körülöttem, a homok a szemembe égett, és a testem mintha egyre inkább idegen lett volna. A világ összemosódott, és én is úgy éreztem, hogy már nem tudom, hol vagyok. Az elmém túlterhelődött, minden egyes szívverésem egyre lassabbá vált, és a fáradtság mélyebbre süllyesztett.

Reggel óta edzettem, és a nap már majdnem lenyugodott. Egyetlen mozdulatom, egyetlen gondolatom sem volt már tiszta. A vonzás és taszítás egyszerre hatott, de nem kontrolláltam, hanem mindkét erőt elszabadítottam, és az egész területet megtöltötte a hatalmas, szinte megfoghatatlan energia.

Lehuppantam a földre, a lábaim elgémberedtek, és éreztem, hogy az egész testem remegni kezd. Az éles fájdalom a vállaimban, a gyomromban, az egész testemben szinte szétfeszített. Nem bírtam tovább. A szemem előtt minden elhomályosult, és csak a saját légzésem zaja töltötte be a tért.

"Elég volt" – mondtam halkan magamnak, miközben próbáltam lenyugodni, de a testem nem engedett.

Tudtam, hogy elértem a határom, de még mindig nem voltam képes megállni. Kimerülten dőltem a földre, de akkor Azrail lépett mellém. A szemében nem volt semmi harag, semmi csalódottság. Csak figyelt, mint aki tudja, hogy elérkezett a pillanat, amikor egy kicsit vissza kell lépnem.

– Pihenned – mondta, de a hangja hideg, mégis mélyen megnyugtató volt. – Most hagyjuk a technikákat, Kira. Ha nem figyelsz magadra, soha nem leszel elég erős.

A szemem lehunytam, és próbáltam összeszedni magam. Különös érzés volt, hogy a saját határaimnál már nem csak a testem küzdött, hanem az elmém is. Az az erő, amit a börtön és az erőim kombinálásával próbáltam elérni, túl nagy terhet rótt rám.

Egy kis pihenés, egy kis megállás. Az egész tanulási folyamat, amit eddig végigcsináltam, most egy új fejezetet követelt. Az erőm nem csak a testemben volt, hanem a tudatomban is. Az erő, amit keresek, nemcsak a külső küzdelmekben rejlik, hanem abban is, hogyan tanuljak meg megállni, mikor kell.

Kihúztam magam, és mély lélegzetet vettem, próbálva lenyugodni. Az erőm ott volt, de most már tudtam, hogy nem az erő számít. Az egyensúly, a kontroll – ezek voltak az igazi kihívások.