A Bátrak Háborúja

14.fejezet.

A világ elhomalyusult körülöttem. A táska a vállamról leesett és a sötét magával húzott.

Elősször az ismerős motor duruzsulas ütötte meg a fülemet. A tudatom lassan ébredt fel a vegtagjain merevek voltak. Egy autó hátsó ülésen feküdtem.A fejem zúgott. Mintha egy vastag köd telepedett volna az elmémre, tompán és nehézkesen húzva vissza a valóságba. Pislogtam, próbáltam kitisztítani a látásom, de a világ még mindig homályos volt.

A motor monoton duruzsolása valahogy megnyugtató volt, még akkor is, ha fogalmam sem volt, merre tartunk.

Megmozdítottam az ujjaimat – fájdalom nyilallt beléjük. A testem úgy érezte, mintha egy sziklatömb lenne.
– Végre – szólalt meg egy hang a vezetőülésből.

Azrail.

A hangjában semmi türelem nem volt, csak üres közöny és egy csipetnyi bosszúság.

Pislogtam, próbáltam kitisztítani a látásom, de a világ még mindig elmosódott volt. A szám száraz volt, a torkom égett.

– Mi történt? – kérdeztem rekedten.

– Elájultál – felelte Azrail, mintha ez magától értetődő lenne. – Meglepetés.

Nem volt benne sem aggodalom, sem együttérzés, csak egyfajta fáradt irritáció, mintha már most elege lenne belőlem.

Nagy nehezen felemeltem a fejem, de azonnal megszédültem. Azrail továbbra is az utat figyelte, az arca kifejezéstelen volt a műszerfal hideg fényében.

– Hol vagyunk? – próbáltam összerakni a gondolataimat.

– Úton – felelte szárazon.

Segítőkész, mint mindig.

Megmozdítottam az ujjaimat, de alig volt bennük erő. Azrail mintha észrevette volna a próbálkozásomat, mert egy pillanatra felsóhajtott, aztán a visszapillantó tükörben egy pillanatra rám villant a tekintete.

– Ne erőlködj. Pihenj. – A hangja monoton volt, érzelemmentes. – Még hosszú az út.

Nem kérdeztem, hogy hova. Tudtam, hogy úgysem válaszolna.

A szívem hevesen vert, ahogy kapkodva néztem körbe az autóban, de csak Azrailt láttam a volán mögött.

– Max? A többiek? – kérdeztem, és éreztem, hogy a pánik lassan, de biztosan úrrá lesz rajtam.

Azrail nem nézett rám, csak egykedvűen az utat figyelte.

– A másik kocsiban mögöttünk – felelte végül, mintha az egész nem is lenne fontos.

Megkönnyebbülés öntött el, de azonnal felváltotta a nyugtalanság.

– Mi történt? – kérdeztem újra, próbálva összerakni a darabkákat.

Ezúttal rám nézett, és a pillantása türelmetlen volt, mintha már elege lenne belőlem. Nagyot sóhajtott, majd visszafordította a figyelmét az útra.

– Elájultál – közölte szárazon, mintha ez magától értetődő lenne. – Max tudta, hol tartják az autókat. Szerencse, hogy azt nem zúztad össze.- a szavai élesen csattantak, de egy pillanatra – alig észrevehetően – mintha némi elismerés is átsuhant volna a hangján. Csak egy árnyalatnyi, egyetlen töredéknyi másodpercig.

Az út kietlen és sötét volt előttünk. Csak a motor halk morajlása töltötte be a csendet. Lehunytam a szemem és befelé figyeltem.Túlságosan kimerültem. Túl sok taszítást használtam, túl erősen. Az egész testem ólomsúlyúnak érződött, mintha minden egyes porcikámat kimerítették volna azok az erőhatások, amiket az előbb idéztem elő.

A fogaimat összeszorítva próbáltam erőt venni magamon, miközben próbáltam ülő helyzetbe tornászni magam. Minden egyes mozdulat fájdalommal járt, de nem adhattam fel. A belső kimerültség úgy mart belém, mint egy rideg, éles penge. Az energia, amit a támadásaimba fektettem, mintha kiszívta volna minden erőmet, és most csak egy üres, kimerült test maradt, ami próbálja megtartani magát.

Sok mindent csináltam már, épületeket bontottam le, hatalmas erőt szabadítottam fel, de ez más volt. Erősebb, masszívabb, mintha nem csupán fizikai erőt igényelt volna, hanem valami sokkal mélyebb, belső erőfeszítést, amit még soha nem tapasztaltam.A kontrol az enyém volt, az erő pedig hozzám tartozott. Pihennem kellet és újra rendben jövök.

-Köszönöm- szóltam Azrailnak halkan. Ha akkor,ott  az emelvényen nem férkőzik be a tudatomba ,talán a saját erőm ellenem fordult volna.
A fiú szeme rám villant a tükörből, de egy szót sem szólt.
A fájdalom továbbra is ott égett minden egyes izmomban, de most már nem csak a testem, hanem az elmémet is próbáltam megnyugtatni. Ha a félelem vagy a kétség eluralkodik rajtam, akkor mindent elveszíthetek. Meg kellet találnom a szüleimet, biztonságban kellet tudnom Maxet.

Hátra döntöttem a fejem, és lassan kifújtam az összes levegőt a tüdőmből. A testem sajgott, mintha belülről marták volna az izmokat, de nem engedhettem, hogy ez megállítson. A fájdalom csak egy másodlagos érzet volt, amit félre kellett tolnom.

Behunytam a szemem, és mélyebbre nyúltam önmagamban. A vonzás ereje ott lüktetett bennem, halványan, mintha csupán egy parázsló szikra lenne. Egyetlen gondolattal erősebbre lobbantottam. Éreztem, ahogy az erő újra feléled, lassan, mégis határozottan. Mintha egy láthatatlan háló kezdett volna kifeszülni körülöttem, amely az én akaratomból formálódott.

Azrail nem szólt semmit, de tudtam, hogy észrevette. Egy röpke pillanatra ismét rám pillantott a visszapillantó tükörben, a tekintete továbbra is kifejezéstelen volt – vagy csak túl jól leplezte, mit gondol.

Ki kellett egyenlítenem az erőviszonyokat.

A vonzás ereje lüktetett bennem, még instabilan, de már nem volt olyan távoli és halvány, mint az előbb. Éreztem, ahogy az energiám lassan visszatér, ahogy a testem és a tudatom újra összhangba kerül.

Mélyebben merültem a saját erőmbe, hagytam, hogy egyensúlyba rendeződjön. Nem volt más választásom – ha újra harcra kerül a sor, nem engedhetem meg magamnak, hogy gyenge legyek.

Amikor végre nagyjából megéreztem az egyensúly törékeny vonalát, előremásztam az anyósülésbe. Minden mozdulat nehéz volt, az izmok a testemben tiltakoztak, de nem törődtem vele. Azrail nem segített, nem is szólt semmit – csak egy futó pillantást vetett rám, aztán visszafordult az útra.

A motor monoton duruzsolása betöltötte a csendet. Az ujjaim még remegtek, ahogy az ölembe ejtettem őket. Az energiám lassan, de biztosan kezdett helyreállni, de tudtam, hogy még nem vagyok teljesen rendben.

Azrail végül megtörte a hallgatást.

– Ha itt összeesel, nem foglak felkapni.

A hangja közönyös volt, de ott bujkált benne az a száraz, sajátos él, amit mindig használt, ha türelmetlen volt.

– Nem fogok – feleltem, bár magam sem voltam biztos benne.