A Bátrak Háborúja

41.fejetet

A lány szemei kitágultak, ahogy érezte, hogy valami nincs rendben. Egy pillanattal ezelőtt még ő irányított – most pedig semmi. Üresség.

A pánik azonnal eluralkodott rajta.

– Mit tettél?! – üvöltötte, és hátrált egy lépést, mintha menekülni akarna saját testéből.

Azrail mozdulatlanul állt előtte, a tekintete hűvös és érzéketlen volt.

– Elaltattam az erődet – felelte nyugodtan.

A lány zihálva próbálta újra megidézni a hatalmát, de semmi sem történt. A rémület tisztán kiült az arcára. Mintha hirtelen csapdába esett volna a saját testében.

– Add vissza! – A hangja már nem fenyegető volt, hanem kétségbeesett.

Figyeltem, ahogy a pánik lassan átveszi felette az irányítást. A karjai remegtek, a lélegzete kapkodóvá vált, és az egész lénye széthullani látszott. Nem volt felkészülve erre.

– Megteszem – mondta Azrail halkan –, ha lenyugszol.

A lány rámeredt, mintha nem is értette volna a szavait. A tekintete ide-oda cikázott, mintha menekülési utat keresne, de sehol nem talált kapaszkodót.

– Légzőgyakorlat – szólaltam meg végül. – Csak csináld utánam.

Nem tudom, miért tettem, talán mert túl jól ismertem ezt az érzést. A kiszolgáltatottságot. A bizonytalanságot.

A lány rám nézett, az arcán harag és félelem keveredett. De végül egy apró, remegő bólintással jelezte, hogy megpróbálja.

Lassan, tudatosan vettem egy mély lélegzetet, majd lassan kifújtam. A lány még mindig remegett, de megpróbálta utánozni a mozdulataimat. Az első próbálkozásnál kapkodott, a levegőt szinte szaggatottan szívta be, de nem hagytam, hogy elragadja a pánik.

– Koncentrálj – mondtam halkan. – Nem haltál meg, nem bénultál le. Csak az erőd alszik.

A lány dühtől és félelemtől izzó tekintettel nézett rám, de egy újabb remegő lélegzetvétellel próbálta rendezni magát.

Azrail rezzenéstelen arccal figyelte, de éreztem rajta, hogy ha a lány akár egy rossz mozdulatot is tesz, azonnal újra közbelép.

Pár perc telt el így. A lány lélegzete kezdett egyenletessé válni, a vállai már nem rázkódtak annyira, de még mindig megfeszültek az izmai.
– Mi a neved? – kérdeztem, megtörve a csendet.

A lány rám nézett. A tekintetében még mindig volt félelem, de a harag halványodni látszott.

– Lirien – felelte végül.
Biccentettem.

-Visszakapom? - kerdezte.
-Igen ,de ha újra ránk támadsz ,nem fogod megúszni. Darabokra tépem  az elmédet ,majd a tested - válaszolt Azrail hűvösen.

Lirien arcára kiült a rémület. Láttam rajta, hogy küzd magával – harag és félelem között őrlődött, de végül a túlélési ösztöne kerekedett felül.

– Értem – felelte halkan, és lassan visszahúzta az erejét. – Nem támadok.

Azrail nem reagált, de éreztem, hogy figyeli minden rezdülését. Ha Lirien akár egy pillanatra is meggondolja magát, nem fogja túlélni.

– Akkor most mi lesz? – kérdezte végül a lány, még mindig enyhén reszketve.

Én válaszoltam helyette.

– Ez attól függ, mit akarsz. Ha harcolni akarsz, itt és most vége. Ha élni akarsz, akkor lehet róla szó.

Lirien ajka megremegett, de nem szólt rögtön. Láttam, hogy próbálja megérteni a helyzetét. Egyedül maradt, legyőzték, és most döntést kellett hoznia.

– Csak… élni akarok – mondta végül, és ezzel eldőlt a sorsa.

Azrail vissza adta neki az erejét,láttam ahogy megnyugszik, betartotta a szavát. Nem támadott.
- Ne haragudj - szóltam halkan.

Lirien összerezzent a szavaimra. Mintha nem számított volna rá, hogy bármilyen megbánást mutatok. Egy pillanatig csak nézett rám, aztán lesütötte a szemét.

– Nem számítottam erre – vallotta be halkan. – De… én sem vagyok ártatlan.

Azrail nem szólt semmit, csak figyelte a lányt, ahogy lassan megpróbálta összeszedni magát. Az ereje visszatért – éreztem a tér torzulását körülötte –, de betartotta a szavát. Nem támadott.

– Mihez kezdesz most? – kérdeztem tőle.

Lirien felsóhajtott, mintha erre még maga sem tudná a választ.

– Nem tudom – felelte végül. – Eddig csak túlélni próbáltam. Most először… fogalmam sincs, hogyan tovább.

A válasza túlságosan ismerős volt. Egy pillanatra magamra ismertem benne.

Lirien még mindig bizonytalanul állt előttünk, mintha nem tudná, hogy maradnia kellene-e vagy menekülnie. Azrail ridegen méregette, de nem tett semmilyen fenyegető mozdulatot. Én is figyeltem őt – most már nem ellenségként, hanem valaki másként. Valaki, aki ugyanúgy el volt veszve, mint én egykor.

– Ha nincs hová menned… – kezdtem, majd vettem egy mély levegőt. – Velünk tarthatsz.

Lirien meglepetten pillantott rám, majd Azrailre, aki arcán semmi érzelmet nem mutatott.

– Te komolyan ezt ajánlod fel? Azután, hogy megtámadtalak titeket? – kérdezte hitetlenkedve.

– Azután, hogy mi is cserbenhagytunk téged – feleltem halkan.

Lirien ajkai elváltak, mintha mondani akarna valamit, de aztán csak lassan bólintott.

– Rendben – mondta végül. – Megpróbálom.

Azrail nem szólt semmit, de éreztem, hogy egy pillanatig engem figyel. Mintha valamit mérlegelne. Aztán egyszerűen hátat fordított, jelezve, hogy induljunk vissza.

Lirien mellém lépett, még mindig óvatosan, de már nem ellenségesen. Egy újabb árny csatlakozott hozzánk ebben az őrült világban. Csak remélni tudtam, hogy jó döntést hoztam.

- Hogy találtál meg minket ? - kérdeztem megtorve a csendet.
- Gen egyszer mondta ,hogy van valaki aki befogadná őt ha sikerül egyszer  megszöknie.
- Értem- dorzsoltam meg az arcom.

Ahogy beléptünk a házba az öreg Jox már várt.
-Ki a kis barátotok? - kérdezte kíváncsian.
-Régi ismerős- mosolyogtam de ekkor pofon csattant az arcomon.
-Te vagy a szörnyeteg- változott meg a tartása.

Azrail lustán pillantott, aztán az öreg megállt, szeme üvegesen csillogott . Egy szó nélkül hátat fordított nekünk és vissza ment a szobájába.
-Megigézted ? - kérdeztem a fiút az arcomat dörzsölve.
-Meg - válaszolta Azrail egykedvűen - És ki is töröltem az emlékeit az elmúlt egy  óráról.

- Miért hívott szörnyetegek? - kérdezte Lirien kitagult szemekkel.
- Mert leromboltam a tábort- sohajtottam. - Azt hiszi ,hogy ott minden tökéletes és mindenki boldog. Szentül hiszi ,hogy én vagyok az ellenség.
Lirien elhúzta a száját, és hosszú pillanatokra elhallgatott.
– Miért nem mondtad el neki az igazat?- kérdezte
– Mert nem voltam biztos benne, hogy megértené – lépdeltem a szoba felé ahol a többiek aludtak.
– De nem te vagy az ellenség – szólalt meg Lirien némi indulattal a hangjában.

– Az igazság az, hogy nem vagyunk a szörnyetegek, de ha Jox azt mondja rólunk, akkor a szemében azzá válunk – feleltem fáradtan. – Különösen, ha a tetteinket másképp értelmezi, mint amilyenek valójában.

Azrael egy pillanatra elgondolkodott, majd lassan odalépett hozzám, és az arcomra nézett. Az arcomon még mindig ott volt a pofon nyoma, de nem törődtem vele. Valami más foglalkoztatott.

– Nem számít, hogy mit gondol Jox – mondta végül. – Mi döntjük el, hogy kik vagyunk, és nem ő. Most pedig nekünk kell tovább lépni.

- Aludj az ágyon- fordultam a lány felé mosolyogva. A szeme felcsillant majd bólintott és óvatosan Max mellé feszkelte magát. A barátnőm megmozdult de nem ébredt fel.

Én a kezembe vettem egy párnát,  takarót és lefeküdtem a földre.Ahogy a padlóra terítettem a takarót, az apró neszek, amik a szoba csendjében igazán zavarlak voltak.
Megpróbáltam aludni .