A Bátrak Háborúja

66.fejezet

A hajnal hűvös lehelete csípte a bőrömet, de nem törődtem vele. A testem még mindig fáradt volt az előző esti gyakorlástól, de az elhatározásom nem engedte, hogy pihenjek. Azrail egy teljesen más ligában játszott – nemcsak a suttogók képessége tette őt félelmetessé, hanem az emberfeletti ereje, a gyorsasága és az a nyers hatalom, ami minden mozdulatában ott lüktetett.

És én el akartam érni őt.

A földön álltam, lábamat szilárdan a talajba gyökereztetve. Lehunyott szemmel koncentráltam. Nem akartam, hogy a börtönöm ismét felrobbanjon. Formálnom kellett, alakítanom, hogy a taszítás és vonzás ereje ne csak egy instabil tömeg legyen, hanem egy precíz fegyver.

Mély levegőt vettem.

Az energiám lassan áramlani kezdett, a levegő vibrált körülöttem. A börtön formálódott, a határai szilárdan kirajzolódtak a kör sugárában.

Óvatosan, kontrolláltan elengedtem egy taszító hullámot. Az erő kilövellt belőlem, de nem robbant szét – végigfutott a börtön falain, belül tartva mindent. A tér egy pillanatra megremegett, a levegő szinte szikrázott az energiától.

A szívem hevesen vert. Sikerült?

– Jobb – szólalt meg Azrail, és csak akkor vettem észre, hogy ott áll a veranda árnyékában, karba tett kézzel. – De még mindig nem elég.

Elengedtem a technikát, és felé fordultam.

– Akkor mit kell tennem?

Azrail lelépett az árnyékból, lassan közeledve felém.

– Nem elég, ha stabil. Használnod kell. Ha nem tudsz támadni közben, csak egy szép kis ketrecet csináltál magadnak.

Megfeszültem. Tudtam, hogy igaza van.

– Akkor gyakoroljunk.

Azrail halványan elmosolyodott.

– Erre számítottam.

A következő pillanatban már mozdult is. Gyorsabb volt, mint amire számítottam. Egy pillanat alatt előttem termett, és az ökle felém lendült.

Ösztönösen aktiváltam a börtönömet, de túl későn – Azrail könnyedén áthaladt rajta, mintha ott sem lenne.

Mire feleszméltem, már a földön feküdtem, és a fájdalom lüktetett a mellkasomban.

Azrail fölém hajolt, szemei sötéten csillogtak.
– Na, kezdjük elölről.

-----

Napok teltek el, és az edzés kíméletlen volt. Keményebb, mint a csűrnél, keményebb, mint bármi, amit eddig csináltam. A határaimat feszegettem, de nem volt választásom. Ha fejlődni akartam, ha túl akartam élni, nem állhattam meg.

Végül sikerült.

A Börtönt most már függetleníteni tudtam magamtól. A legnagyobb előrelépés azonban az volt, hogy megtanultam négy lökéshullámot kilőni a testemből, miközben a technika aktív volt. Ez azt jelentette, hogy ha valaki kívülről támadott rám, nem maradtam teljesen kiszolgáltatva.

Még így is óriási különbség volt köztem és Azrail között. Őt csak percekre tudtam megbénítani, míg a többieket akár órákra is. De már ez is haladás volt.

A következő lépés világos volt:

Nem elég, ha fogva tartom az ellenfelemet. Képesnek kell lennem arra, hogy a Börtönön belül a vonzást és taszítást irányítva ténylegesen kárt is tegyek benne.

Ez volt a cél. Ez volt az új határ. És én átléptem minden határt, ha kellett.

----
A hajnal első fényei lassan kúsztak végig a horizonton, de én már órák óta talpon voltam. Az izmaim sajogtak a kimerültségtől, az ujjaim remegtek a folyamatos koncentrációtól, de nem álltam meg. Nem állhattam meg.

Azrail ott állt velem szemben, karba tett kézzel, arca kifejezéstelen, mintha az egész helyzet egyáltalán nem érdekelné. De tudtam, hogy figyel. Mindig figyel.

- A Börtönöd stabilabb lett – jegyezte meg végül, ahogy a taszító és vonzó erő kavargott körülöttem. – De még mindig nem elég.

Összeszorítottam a fogam. Tudtam. Éreztem. Az, hogy meg tudtam bénítani az ellenfelemet, csak egy dolog volt. De ha nem tudtam kárt tenni benne, akkor nem volt több egy időhúzó trükknél.

-Próbáld meg – folytatta Azrail, és széttárta a karját, mintha teljesen védtelen lenne. De tudtam, hogy ez csak látszat.

Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a vonzás és taszítás energiája átszövesse a testemet. A Börtön határai megremegtek körülöttünk, majd rögzültek. Ez az én területem. Itt én uralkodom.

Lassan felemeltem a kezem, és összpontosítottam. Vonzás.

Azrail egy pillanatra megbillent, de még mielőtt teljesen elveszíthette volna az egyensúlyát, ellépett oldalra.

-Lassú – jegyezte meg szárazon.

Dühömben ökölbe szorítottam a kezem, és ezúttal egyszerre engedtem el a vonzást és a taszítást. Azrail teste hirtelen megrándult – a két ellentétes erő egy pillanatra megakasztotta a mozgását.

Megvan.

Egy pillanat. Egyetlen apró másodperc, de az elég volt.

Egy lökéshullámot indítottam felé, a taszító erőt közvetlenül a mellkasára irányítva. Éreztem az energiát az ujjaimban, ahogy a hullám kilökődött.

De Azrail eltűnt.

A következő pillanatban már mögöttem állt.

Nem rossz – suttogta a fülem mellett. – De még mindig nem elég gyors.

A hideg futott végig a hátamon. Azrail nem csak emberfeletti volt. Ő egy ragadozó.
És én még mindig a préda.

- Nem unjátok még?-Gen a verandának dőlve figyelt minket, arcán az unott fáradtság egyértelmű jeleivel. Azrail nem reagált, csak egy pillanatra felé fordította a tekintetét, majd újra rám szegezte azt.

-Nem unom – feleltem végül, miközben egy pillanatra kiengedtem a levegőt. A testem tiltakozott, az izmok égtek, de nem állhattam meg. Még nem.

Gen szkeptikusan felhorkant. – Napok óta ezt csináljátok, de még mindig nem láttam, hogy rendesen eltalálnád.

-Akkor figyelj jobban – vágtam rá, és már lendültem is.

Azrail arcán alig észrevehetően megrándult egy izom. Tudtam, hogy számít a támadásomra, de ezúttal nem csak egyszerűen taszítottam vagy vonzottam. A Börtön határain belül a mozgás hozzám igazodott – és ezúttal nem hagytam kiskaput.

Egy szempillantás alatt megfordítottam az erőhatásokat. Azrail egy pillanatra elveszítette a stabilitását, az egyensúlyérzéke pedig megingott. És ez pont elég volt.

A taszító erőt egyenesen a mellkasára irányítottam, és ezúttal nem tudott kikerülni.

Egy halk morranás, és hátracsúszott.

Nem repült el. Nem csapódott neki semminek. De megmoccant.
Lassan felemeltem az állam, ahogy találkozott a tekintetünk.

-Azt hiszem, ez már haladás – jegyeztem meg elégedetten.
Azrail egy hosszú pillanatig csak nézett. Aztán halvány, árnyékszerű mosoly futott végig az ajkán.

-Talán.

Gen felnevetett. – Na, végre valami eredmény. Már azt hittem, hogy ez a macska-egér játék sosem ér véget.
-Nem fog – jegyezte meg Azrail, ahogy kiegyenesedett. – Még nem.

És tudtam, hogy igaza van. Még messze voltam a valódi erőtől. De most először… tényleg úgy éreztem, hogy közelebb vagyok hozzá.