A Bátrak Háborúja

49.fejezet

A világ lassan kezdett tisztulni körülöttem, de a fájdalom nem tűnt el. Minden egyes lélegzetvétel olyan volt, mintha egy nehéz kődarabot próbáltam volna kifújni a tüdőmből. A kezem remegett, és az érzés, hogy még mindig nem vagyok teljesen én, áthatott.
-Kira - szólt hozzám Azrail, és érzékeltem a kezét, ahogy gyengéden az arcomhoz ér. A hangja nem volt hűvös, nem volt közönyös, mint ahogy korábban megszoktam tőle. Most valami más volt benne, talán aggódás, talán valami érzelem, ami eddig ismeretlen volt számomra. Az aranybarna szemei kutatóan pásztázták az arcomat, mintha próbálná megérteni, hol is tartok éppen.

-Azt hiszem, jól vagyok - nyögtem ki fáradtan, próbálva elnyomni a zűrzavart, ami még mindig az elmémből próbált kitörni. A szavak kicsúsztak a számon, de nem éreztem, hogy teljesen hitelesek lennének. Valójában nem tudtam biztosan, hogy jól vagyok-e, de próbáltam nyugtatni magam és őt is.

Azriel nem szólt semmit, de láttam, hogy a pillantása, bár még mindig erős volt, egy kicsit lágyabbá vált. Talán az a fájdalom, amit átéltem, nem csak nekem okozott nehéz pillanatokat. Az elme, amit próbáltam újraépíteni, most olyan törékenynek tűnt, hogy féltem, ha még egy érzelmi löketet kap, akkor szétesek.

De valahol mélyen éreztem, hogy végre egy kis csend jön. Beyron elment, Azrail itt volt. És bár még mindig nem értettem pontosan mindent, amit történt, valahogy azt kívántam, hogy most végre egy kicsit pihenhessek.

Beyron zihálva meredt ránk. A szemeiben nem félelem volt, hanem valami más—valami mélyebb, sötétebb.

– Te egy kibaszott szörnyeteg vagy – préselte ki magából, de a szavait inkább düh, mint rettegés táplálta.

Tudtam, hogy még nem adta fel.

A hátamon végigfutott a hideg. Egy ismerős, sötét érzés kúszott fel a gerincem mentén, és minden egyes centiméteren úgy éreztem, mintha valami jeges kéz próbálná újra magával rántani a tudatom. Beyron. Még mindig itt volt. Még mindig próbálkozott.

Sokkal gyengébb volt, mint azelőtt, de jött. Az elmémben ott vibrált a jelenléte, egy fullasztó szorításként, ami azt súgta, hogy nem hagyhatom magam.

Azrail.

Reszkető ujjaimmal a fiú keze után nyúltam, próbáltam elérni őt, mielőtt késő lenne. A szavak alig hagyták el a számat, de valahogy mégis sikerült kiejtenem őket.

– Jön.

A hangom alig volt több egy remegő suttogásnál, de a pánik, ami bennem tombolt, minden egyes szóban ott lüktetett. Nem bírtam volna ki még egy csatát az elmémben. Nem így. Nem most.

Azrail tekintete megkeményedett. A vonásai, amik eddig is olyan élesek voltak, mint egy penge, most még inkább megfeszültek. Mintha valami mélyebb, ösztönösebb érzelem húzódott volna meg a düh mögött—valami, amit nem tudtam nevén nevezni.

A levegő megváltozott körülöttünk.

– Hagyd. Békén.

Azrail hangja nem csupán haraggal telt meg. Tömény fenyegetés volt, valami mély, ősi erővel átszőtt. A föld alattunk megremegett, a levegő fémes ízt hordozott magában.

Beyron hátrálni próbált, de már késő volt.

Azrail egy pillanat alatt mozdult, olyan sebességgel, amit az emberi szem nem képes követni.

Egyetlen szívverésnyi idő telt el.

Egyetlen pillanat.

És Azrail kitépte Beyron szívét.