A Bátrak Háborúja

47.fejezet

Mélyen néztünk egymás szemébe, és ahogy Azrail tekintete fogva tartotta az enyémet, a kételyek lassan szertefoszlottak. Nem volt bizonytalanság benne, sem félelem – csak az a hideg, megingathatatlan elszántság, ami mindig ott lapult a szavai mögött.

Éreztem, ahogy a mellkasomban kavargó feszültség lassan enyhül, a gondolataim kitisztulnak. Beyron talán próbálkozhat, talán játszhat az elmémmel, de nem voltam egyedül. Azrail mellettem állt, és ha ő nem félt, akkor én sem fogok.

Sóhajtva dőltem hátra az ágyon, a plafont bámulva.
- Hajnalban indulunk - közölte röviden a fiú, ahogy a másik ágy felé sétált.
Azrail hangtalanul mozdult, a matrac alig süppedt be alatta. Nem volt szükség felesleges szavakra. Mindketten tudtuk, mi vár ránk hajnalban.

– Aludj – szólt végül halkan.

Halkan felnevettem.

– Mintha olyan könnyű lenne.

Nem válaszolt, de éreztem a pillantását magamon. A szoba csendje körülölelt minket, csak a falakon túlról szűrődött be néhány tompa nesz.

Mély levegőt vettem, és próbáltam kizárni a gondolataimat. Azrail itt volt. Én itt voltam. És holnap eljön az a nap, amikor mindent lezárunk.

Az éjszaka nyomasztóan telt. A testem fáradt volt, de az elmém nem hagyott pihenni. Minden lehetséges forgatókönyvet végigpörgettem – mi lesz, ha Beyron csapdába csal minket, ha erősebb, mint hittük, ha Azrailt is képes ellenem fordítani…

Azrail mozdulatlanul feküdt a másik ágyon, vagy legalábbis így tűnt. Talán ő sem aludt.

Hajnal előtt keltem. A szoba félhomályban úszott, csak a kinti utcai lámpák sápadt fénye szűrődött be az ablakon. Azrail már talpon volt.
– Itt az idő – mondta halkan, mintha csak megerősítené azt, amit már úgyis tudtam.

Felültem az ágyon, mély levegőt véve próbáltam elnyomni a gyomromban kavargó érzéseket.
- Igen - feleltem határozottan.

Azrail vezetett , gyorsan haladtunk. Dél környékén el is értünk egy kisebb várost.

-A koordináták szerint itt lessz.- szólalt meg Azrail nyugodtan. Nem volt ideges sem feszült.

Beyronak volt egy tábora,  a város egy eldugott szegletében, mikor odaertünk már vártak. Beyron egy idősebb fiú volt, magas. Barna haja és sötétbarna szeme volt. Az emberei lassan bújtak elő az elhagyatottnak látszó épületek árnyékából.

-Hát itt vagy Fehér Vihar - tárta szét a karját amit kiszálltunk az autóból. A hangja édes volt mint a méz. Az erőm ott kavargott körülöttünk. A taszításom pajzsként feszült rám és Azrailra. Bár az elmémet nem tudta megvédeni a testemet igen.

-Magát a sotetseget is elhoztad ? - fintorogta a fiú.

Azrail mellettem állt, mozdulatlanul, mintha a Beyron szavai meg sem érintenék. A tekintete hidegen mérte fel az előttünk álló fiút és az embereit, akik lassan körbevették az autót.

– Nem mintha a te árnyékod ne lenne elég sötét – feleltem, egy pillanatra sem törve meg a szemkontaktust Beyronnal.

– Még mindig ilyen harcias vagy – csóválta meg a fejét szórakozottan. – Nem változtál semmit, Kira.

Az erőm végigbizsergett a bőröm alatt, ahogy a taszításom feszülten tartott, távol tartva tőlem Beyron manipulációját. Azrail ujjai alig észrevehetően ökölbe szorultak.

– Túl sokáig hagytalak játszani – folytatta Beyron, közelebb lépve. – Most pedig itt vagy, és azt hiszed, hogy végezhetsz velem?

– Nem hiszem – mosolyodtam el halványan. – Tudom.

Beyron nevetett, könnyedén, mintha csak egy régi barátja ostoba viccén szórakozna.

– Kíváncsi vagyok, mit gondol erről a társad – biccentett Azrail felé. – Ő vajon mennyire bízik benned?

– Téged inkább az érdekelne, hogy én mennyire vagyok veszélyes rád – szólalt meg Azrail, a hangja nyugodt volt, de a levegő megfagyott körülötte.

Beyron arca egy pillanatra megfeszült, mintha az első alkalommal tényleg megérezte volna Azrail jelenlétének súlyát.

– Hát persze – mormolta. – Te vagy az, aki a sötétből vadászik.

Azrail nem reagált. Nem volt rá szükség. Már csak az volt a kérdés, ki teszi meg az első lépést.

– A túlerőről nem volt szó – pillantottam körbe, felmérve Beyron embereit, akik lassan zárultak körénk, mintha egy pókhálóba sétáltunk volna bele.

Beyron ajkán önelégült mosoly játszott. – Ó, Kira... Mindig is szerettél a részleteken lovagolni. Azt mondtam, találkozzunk. Azt nem, hogy egyedül leszek.

Azrail mellettem állt, mozdulatlanul, de éreztem, ahogy az árnyékai mocorogni kezdenek körülötte, mintha már most készen állnának arra, hogy széttépjék Beyron embereit.

– Ha így akartok játszani, akkor essünk túl rajta – mondtam halkan, miközben az erőm a bőröm alatt vibrált.

Beyron széttárta a karját, mintha ártatlan lenne. – Ne siess annyira, Fehér Vihar. Még csak most kezdődik az igazi móka.

Beyron csettintett az ujjával, és az emberei azonnal mozdultak. Lassan, fenyegetően közelítettek, mintha nem is támadni akarnának, csak játszadozni velünk. Azrail nem mozdult, csak figyelte őket, szemeiben fenyegető sötétség villant.

– Hányan kellünk ahhoz, hogy megfékezzünk téged, Fehér Vihar? – kérdezte Beyron negédes hangon, miközben elindult felém. – Vagy talán inkább a barátodat kellene célba vennünk?

Azrail megvillantotta a fogait egy rideg mosolyban. – Próbáld meg, és garantálom, hogy egyikük sem éli túl.

A fenyegetés ott vibrált a levegőben, s Beyron egy pillanatra megállt. Tudta, hogy Azrail nem blöfföl.

– Nem lenne egyszerűbb, ha csatlakoznál hozzám? – kérdezte végül, rám pillantva. – Az erőd páratlan, Kira. Együtt uralhatnánk ezt az egész mocskos világot.

Felnevettem. – És hagyjam, hogy a fejembe mássz, mint a többieknek? Soha.

Beyron sóhajtott, mintha sajnálná a döntésemet, majd intett. Az emberei egyszerre rontottak ránk.

A vihar bennem felsikoltott. A taszításom kitört körülöttünk, eldobva az első hullámban támadókat, miközben Azrail árnyai úgy kapták el a közeledőket, mint egy ragadozó csápjai.

– Játszunk, akkor – morogtam.

Azrail mozdulatai olyan gyorsak voltak, hogy szinte elmosódtak a szemem előtt. Egy pillanat alatt tűnt el az egyik helyről, és már a következő másodpercben egy srác torkát ragadta meg, majd úgy taszította a földre, mintha csak egy rongybaba lenne. Az emberei nem is tudták követni a mozgását – sikolyok szakadtak félbe, testek hullottak a betonra, ahogy Azrail egyenként végzett velük.

Én is egyszerre vonzottam és taszítottam a dolgokat. Hol egymásnak vonzottam őket hol eltaszítottam,olyan volt mintha rángatnám őket, olyan erővel, hogy csontjuk tört.

A csata nem tartott sokáig. A sikolyok elhaltak, a mozdulatok lelassultak, majd teljes csend telepedett a térre. A por lassan ülepedett le, a halottak teste körül kavargó vértócsák fényesen tükrözték a halvány napfényt.

Csak mi maradtunk állva.

Beyron arcáról eltűnt a negédes mosoly, ahogy végignézett az emberei mozdulatlan testén. A nő mellette – alacsony, sápadt bőrű, hosszú fekete hajú alak – egy lépést hátrált, de Beyron megállította egy mozdulattal.

– Imponáló – szólalt meg végül, a hangja most már kevésbé volt magabiztos. – De ez még nem elég.

A nő hirtelen megszólalt, a szavai furcsa, remegő rezgéssel telítették meg a levegőt.

– Állj.