A Bátrak Háborúja

18.fejezet

- És mi van azokkal akik nem követik az eszméidet? - tettem fel a kérdést egy félmosoly kíséretében.
-Követni fognak vagy így, vagy úgy- sötétült el a lány szeme - És ebben te is a segítségemre leszel - mosolyodott el. A mosolya groteszk volt és gonosz.

- Ha jól értem,  azt akarod ,hogy halom számra öljelek ,aki neked nem tetszik? - szívtam fel magam

– Nem, Fehér vihar – felelte halkan, de a hangja olyan volt, mint egy hideg fémhang, amely szinte élesre faragott minden egyes szót. – Nem arról van szó, hogy ölni akarok, hanem hogy megmutatom az embereknek, mi az, ami igazán fontos. Mi az, ami valóban uralkodik ezen a világon. Azokat, akik nem hajlandóak megérteni, hogy a régi rendszer már nem működik, el kell távolítani. Nem a szavak fognak változást hozni, hanem az akciók.
A kérdés nem az, hogy követed-e az eszméinket, hanem hogy képes vagy-e szembenézni a következményekkel, ha nemet mondasz. Az én világomban nincs helye a gyengéknek. És ha nem értesz egyet, akkor vagy változol, vagy… eltűnsz. A választás rajtad áll. Nem kérem ,hogy most azonnal dönts, de gondold meg . Hamarosan újra eljövök érted.- fejezte be a monologját amikor is a lány teste megfeszült és térdre rogyott.  Elengedte.

A lány zavartan nézett fel ránk ,majd eltűnt.
- Mi a fasz - törte meg a feszült csendet Nixon.
A szoba csendje fojtogató volt, mintha mindannyian próbáltuk volna megemészteni a történteket. A lány... vagy inkább Beyron… eltűnt, de a jelenléte még mindig ott kísértett a levegőben.

Nixon zavartan túrt a hajába, még mindig dühösnek tűnt. Gen viszont úgy nézett ki, mintha egy új világ nyílt volna meg előtte.

– Vannak olyanok, mint mi? – csillant fel a szeme. – Ráadásul egy suttogó a vezérük!

Élesen rápillantottam, mire elhallgatott, de a lelkesedése ott vibrált a levegőben.

Tudnom kellett volna. Logikus volt, hogy mások is lázadnak a kormány ellen, mások is felismerték, hogy a rendszer rothadt. De Beyronék… nem csak ellenszegülnek. A gyomrom mélyén éreztem, hogy ők is ugyanolyan kegyetlenek, mint akik ellen harcolnak. Csak más zászló alatt.

Nem mintha sok választásunk lett volna.

Ökölbe szorítottam a kezem. Az az érzés, amikor Beyron beférkőzött a tudatomba… borzalmas volt. Olyan volt, mintha egy idegen akarat fonódott volna körém, fojtogatóan, kíméletlenül.

Meg kellett találnom a módját, hogyan védhetem meg magam. Hogyan zárhatom ki őt.

Mert biztos voltam benne, hogy ez nem az utolsó találkozásunk volt.

Az ötletek vadul cikáztak a fejembe, gondolkodtam. Nem volt tudomásunk arról hogyan is kell védekeznünk egy suttogó ellen,az emberek tőlük rettegtek a legjobban. Aztán mintha villanyt kapcsoltak volna a fejemben és Azrailra néztem.

Elképzeltem ahogy a taszítas erejével pajzsot fonok az agyam köré, az erőm feléled és engedelmeskedett. Óvatos voltam ,nehogy kárt tegyek magamban.

- Férkőzz be a tudatomba - néztem a fiúra.Azrail szeme egy árnyalatnyit összeszűkült, és egy pillanatig úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna. De nem kérdezett, nem vitatkozott. Csak hagyta, hogy a csend rátelepedjen a szobára, majd engedett a kérésemnek.

Amikor megéreztem a jelenlétét, teljesen más volt, mint Beyroné. Lágyabb, de hidegebb. Nem erőszakosan tört be, hanem lassan csúszott végig a gerincemen, mint a fagyos szél, ami óvatosan körbefon, mielőtt teljesen átjárná a csontjaidat. Figyelmeztetett, hogy jön.

A taszítás ereje pajzsként feszítette körém magát, az energiám lüktetett, ahogy koncentráltam. Amikor Azrail beleütközött, egy pillanatra megtorpant. Egyetlen szívdobbanásnyi időre úgy tűnt, mintha sikerült volna kizárnom.

Aztán áthatolt rajta.

Mintha egy penge siklott volna át a védelmemen, a pajzsom megremegett, majd széthullott. A hideg árnyék végigkúszott a gerincemen, és elérte az elmémet. A világ egy másodpercre elhomályosult, mintha egy idegen jelenlét rátelepedett volna a tudatomra.

A levegőm bennrekedt, az ösztöneim tiltakoztak, de nem volt időm pánikolni. Azrail már ott volt. Nem nyomakodott erőszakosan, nem tört össze, de jelenléte határozottan éreztette, hogy ha akarná, bármikor megtehetné.

A szoba vibrált körülöttem, a többiek feszült csendben figyeltek. Éreztem Max és  Nixon tekintetét magamon, Ruth arcán az éberséget, Gent, aki szinte lázasan itta be a látottakat.

Aztán Azrail visszahúzódott.

A lábaim meginogtak, de nem engedtem magam összecsuklani. A kezem ökölbe szorult.

Azrail egyenesen a szemembe nézett.

– Nem rossz – mondta halkan. – De nem elég.

Nem volt szükségem rá, hogy kimondja. Tudtam. Ha Beyron támad, nem fog csak egy szívdobbanásnyi időre megtorpanni.
Idegesen fújtam ki a levegőt.

- Meg akarom találni a szüleimet- néztem a többiekre.
- Megyünk- vont vállat Max egykedvűen.
- Mi ? Beyront kéne meg keresnünk - hápogott Gen.
-Kirara fáj a foga ,ő jön majd el hozzánk- mert végig Nixon.
- Hol vannak a szüleid? - kérdezte Ruth.
- Két várossal arrébb laktunk ,de ,hogy most hol vannak? Nem tudom - ingatlan a fejem.
Azrail nem szólt semmit. Csak figyelt.

– És ha nem élnek már? – szegezte nekem halkan Nixon. Nem támadóan, inkább... racionálisan.

Megfeszültek az ujjaim, ahogy ökölbe szorítottam a kezem.

– Akkor is tudni akarom.

Nixon és én farkasszemet néztünk egy hosszú, feszült pillanatig. Végül ő volt az, aki elfordult.

– Azt hiszem, ezzel eldőlt – sóhajtott fel Ruth. – Mikor indulunk?

A mellkasomban lüktetett az adrenalin. Beyron veszélyt jelentett ránk, és valahol az eszem mélyén tudtam, hogy ő sem fog sokáig várni. De ha volt esélyem megtalálni a szüleimet, ha akár egy kicsi is... akkor nem fogok tétlenül ülni.

– Holnap reggel – vágtam rá. – Ha megyünk, akkor minél hamarabb.

A többiek bólintottak, és azzal el is dőlt.