A Bátrak Háborúja

29.fejezet

Az érzelmek szinte elöntöttek, mintha egy szüntelen áramlás vette volna körbe a tudatomat. A verszomj, a bosszúság, és a harag összeolvadt, és egyetlen, elfojthatatlan dühként keringtek bennem. Az őrület szélére sodródtam, a belső feszültség szinte elviselhetetlenné vált.

Az étterem ajtaja hirtelen kinyílt, és Max lépett ki rajta. A pillanat alatt éreztem, hogy minden izmom megfeszült. A gyilkos gondolatok, amik végigvontak a tudatomon, mint egy fekete füst, mind őt célozták. A düh és az erő kombinációja mindent elborított.

-Kira, minden rendben? – kérdezte, miközben közelebb lépett.

Valami belül megváltozott. Az eddigi kontrollom egy pillanatra megingott, és a düh áradása kitört belőlem. A testem megfeszült, és a szavaim a fogaim között szűrődtek ki, mint egy vészjósló figyelmeztetés.

- Ne gyere közelebb. – A hangom remegett, de határozott volt. -Maradj távol tőlem.

Max megállt, elkerekedett szemekkel nézett rám, mintha nem is értette volna, mi történt. Az arcán látszott a zűrzavar, ahogy a kérdés:
-Mi folyik itt?-elhagyta a száját.

De ekkor belül még magasabbra hágott minden, amit eddig éreztem. A düh most már nem csupán határtalan volt, hanem kétségbeejtő, magával ragadó. Azrail mélyebben hatolt a tudatomba, mint eddig bármi.

Azrail egy szempillantás alatt ott állt mellettem, és mintha semmi sem akadályozhatta volna meg, ott volt a fejemben is, egy hatalmas, hűvös jelenlétként. Éreztem, ahogy minden érzékemet elárasztja, ahogy a tudatom határait átlépve az irányítás lassan átcsúszik a kezébe.

-Kérlek... – pillantottam rá, a szemeim fáradtak voltak, mintha minden érzés, ami eddig áramlott bennem, most egyetlen pillanatra elakadt volna. A düh, a harag, a bosszúság, mind összeolvadtak egyetlen, szinte elviselhetetlen súlyú gondolattá. Az erőm és az érzelmeim túl erősek voltak, és nem bírtam már kezelni őket.

-Átveszem feletted az irányítást. – Azrail hangja hűvösen, de határozottan csendült fel a fejembe. Nem volt kérdéses, hogy amit mondott, azt végre is hajtja. Az érzés, amit előidézett, olyan volt, mintha az egész világ elhalkulna körülöttem, mintha a dühöm elhalványult volna a jelenlétében.

Még éreztem a maradék erejét, ami próbált felbukkanni, de az ő jelenléte határozottan lenyomta, mint egy súlyos, páncélszerű erőt. A tudatom határain belül éreztem, ahogy átveszi az irányítást, és bár próbáltam küzdeni, tudtam, hogy már nincs visszaút.

Azrail jelenléte szinte elnyelte az egész tudatomat, ahogy egyre mélyebbre hatolt a fejemben. A dühöm, ami még egy pillanattal ezelőtt szinte mindent elpusztított volna, most már elhalványult, mintha egy szélcsend érkezett volna a vihar közepébe. Az érzés, hogy nem én irányítom többé, szokatlan volt, de valahol megkönnyebbültem.

A testem még mindig vibrált az erőtől, a vérszomj, amit éreztem, elég erős volt ahhoz, hogy ha nem lenne ott Azrail, talán már egy másik utat választottam volna. De most, ahogy ő át vette az irányítást, az érzés tompult. A harag, ami annyira éles volt, egy pillanat alatt elvesztette élét.

-Rendben van, Kira.– hallottam a hangját, ami mintha egy védőpajzsként fonódott volna körém. -Nyugodj meg, el fogom irányítani a dolgokat. Minden rendben lesz.

Max hangja halkan szűrődött át a zűrzavaron, de már nem voltam képes reagálni. Az érzelmeim elcsendesedtek, a testem végre abbahagyta a feszülést, de közben úgy éreztem, hogy teljesen elvesztettem a kapcsolatot önmagammal. Azrail irányítása alatt még mindig éreztem a haragot, de már nem voltam benne.

Max tovább lépett felém, most már éreztem a zavarát.

-Kira, mi történt? – kérdezte ismét, az aggodalom egyre inkább eltüntette a hitetlenséget a hangjában.

De én már nem tudtam neki válaszolni. Azrail egyre inkább átformálta a tudatomat, és én, bár próbáltam visszanyerni az irányítást, tudtam, hogy ez most már nem tőlem függ. Az ő jelenléte mindent áthatott, és egyedül ő képes megállítani, hogy az erőm újra szabadjára törjön.

Az erő, amit valaha teljesen magamnak éreztem, most már nem volt az enyém. Azrail nemcsak a haragomat, hanem a szabadságomat is elvette.

De bíztam benne.

Az erőm aludt. Azrail hűvös jelenléte átvette az irányítást a tudatom felett, elfojtva azt az érzelmi vihart, amit valaki kiszakított belőlem. A harag, a vérszomj, a bosszúság még ott lappangott bennem, de már nem tudtam elérni őket. Mintha egy áttörhetetlen fal választott volna el saját érzelmeimtől. A feszültség, ami végig húzódott a testemben, most már egy kiszámítható ritmusra váltott, ahogy Azrail irányított. Talán nem voltam teljesen szabad, de jelen pillanatban nem is vágytam másra. Ő volt az egyetlen, aki képes volt megfékezni a káoszt.

Max közelebb lépett ,ahogy látta ,hogy Azrail a homlokomra teszi a kezét. A hangja bizonytalan volt, de a keze ökölbe szorult. – Kira, minden rendben?

Meg akartam szólalni. Jelezni, hogy itt vagyok, hogy hallom őt… de nem tudtam. Az ajkaim némán maradtak, a testem mozdulatlan, mintha nem is hozzám tartozna többé.

Max arcára kiült a felismerés.

– Mit művelsz vele? – sziszegte Azrail felé, egyre feszesebb testtartással.

– Stabilizálom – felelte Azrail rezzenéstelenül. A hangja hűvös volt, érzelemmentes, mintha Max puszta jelenléte nem jelentene számára semmit.

– Stabilizálod? – Max tekintete ide-oda cikázott közöttünk. – Engedd el!

– Nem. – Azrail hangja nem tűrt ellentmondást. – Ha most elengedem, elveszíti magát.

Max előrébb lépett, de valami mégis visszatartotta. Talán a megmagyarázhatatlan, dermesztő jelenlét, ami Azrailből áradt.

Én pedig ott voltam, mélyen elzárva a saját testemtől. Hallottam mindent. Láttam mindent. De képtelen voltam megmozdulni.

Láttam Maxet. Láttam, ahogy elém lép, de nem tudtam reagálni. A testem nem engedelmeskedett. A tekintetem találkozott az övével, de az arcom kifejezéstelen maradt.

Max szeme megrebbent.Ismerte Azrailt. Egy táborban voltak. Tudta, mire képes.

– Mi történt vele? –  sohajtott nyugodtabban. Hallottam Max hangját, de mintha egy üvegen keresztül szólt volna.

– Valaki manipulálta az érzelmeit – felelte Azrail, a hangja hűvös és határozott volt. – Ha nem lépek közbe, már nem lenne önmaga.

Max ajka megfeszült.
– Miért nem mozdul?
– Mert még nem engedtem el.

Éreztem, hogy Azrail jelenléte még mindig ott van a tudatomban. Nem nyomott el, nem kényszerített, csak megtartott, mintha egy szakadék szélén állnék, és ő az egyetlen dolog, ami visszatart a zuhanástól.

Max figyelte Azrailt, majd visszanézett rám.
– És mikor engeded el?
– Ha már nem veszélyes önmagára.

A szívem hevesen vert, de nem tudtam megmozdulni. Csak vártam, hogy Azrail eldöntse, mikor kapom vissza az irányítást.