A Bátrak Háborúja

34.fejezet

Nixon szeme egy pillanatra elhomályosult, ahogy Azrail belepiszkált a tudatába, finoman. Csak annyira hatott, hogy Nixon valami másként kezdjen el gondolni rám – nem mint valaki, akihez egyre inkább vonzódik, hanem mint egy egyszerű barátra.
-Akkor biztos jól vagy? - kérdezte Nixon kevésbé aggódva és elengedte a kezem.
- Igen -válaszoltam, miközben rámosolyogtam, amit ő is viszonzott, de nem úgy, ahogy az elmúlt napokban tette. Most már inkább baráti mosoly volt, mint bármi több.
- Mehetünk? - fújt Max idegesen.
- Kösz a közjátékot- szólt ki Gen az ablakon némi gúnnyal a hangjában.

Ahogy Nixon elsétált úgy mart belém a bűntudat. Gyáva voltam és rohadtul nem szép dolgot tettem az előbb. Megbuktam mint barát és mint ember.

Mindenki visszaült a saját helyére és tovább indultunk.
- Gyáva vagyok - szólaltam meg egy kis idő után ,mire Azrail rám pillantott.

Azrail egyetlen szót sem szólt, csak néman figyelt. Őt nem érdekelte az emberség, az etika. Hideg volt, veszedelmes. Az érzései mindig mások felett álltak. Amit most tettem, talán nem volt más, mint egy szükségszerű lépés az ő szemében, de számomra minden egyes döntés egy újabb terhet hozott, amit magamon kellett cipelni.
- Szükséges lépés volt – nézett rám Azrail, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

-De lehettem volna őszinte vele – fakadtam ki, a kezeimet ökölbe szorítva az ölemben. – Nem volt helyes.
Azrail egy pillanatig csendben figyelt, majd hanyagul megvonta a vállát.

-Te nem tettél semmit – jegyezte meg könnyedén. – Előbb-utóbb úgyis megtettem volna.

A szavai úgy csapódtak belém, mint egy jeges penge. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel nyugtatni akart, vagy csak emlékeztetni arra, hogy a választásom igazából nem is volt valódi. Ha én nem bólintok, ő akkor is megteszi.
-Miért? – ráncoltam a homlokom, próbálva megfejteni, mi járhat a fejében.

Azrail nem nézett rám azonnal, csak előre bámult az útra, mintha a válasz nem lenne olyan egyszerű, mint ahogy először tűnt.

-Túl kedves voltál… a magunk fajtának ez új – mondta végül, hangjában egyfajta keserűséggel.
-Túl törékeny, nem fogadta volna jól az elutasítást – folytatta Azrail higgadtan.

Szavai keserűen csengtek, mintha egyértelmű lenne számára, hogy Nixon összetörne, ha őszinte lettem volna vele.

-És így jobb? – kérdeztem, keresztbe font karokkal. – Hogy egy pillanat alatt megváltoztattad, amit érez?

Azrail végre rám nézett, a tekintete üres volt, mégis volt benne valami, amitől kirázott a hideg.
-Jobb neked – vont vállat. – És neki is.
-Lehet - szusszantottam.

Próbáltam kitalálni mi legyen a következő lépés, annyira gondolkodtam ,hogy Azrail kérdése alig jutott el hozzám.

-Te nem félsz tőlem? - kérdezte higgadtan.
-Nem ?- nevettem el magam zavaromban. A fiú felém fordult és úgy nézett rám mintha hülye lennék. - Mi van ? - húztam fel a szemöldökömet.

-Az elméd épségén gondolkodom.- válaszoltam mire egy lapos pillantás volt a jutalma.
-Kira, az emberek nem szeretnek a közelemben lenni, ha tudják, mire vagyok képes – folytatta Azrail, miközben a tekintetét az úton tartotta. – A tudat, hogy játszhatok az elméjükkel… megőrjíti őket.

Előrehajoltam az ülésben, a térdeimre támaszkodva.
-És szerinted én miért nem ugrottam ki a kocsiból sikítva?

Azrail felvont szemöldökkel fordult felém egy pillanatra, mintha tényleg nem értené.
-Őszintén? Fogalmam sincs.
Elmosolyodtam, de a mosolyom mögött ott lappangott valami… valami, amit magam sem tudtam megfogalmazni.
-Talán mert nem akarok és nem is vagyok hajlandó félni tőled.